SZIG-nálunk: A Széchenyi Boborjánja

2003. 12. 01.

Nemrég ünnepelte 50. születésnapját a Széchenyi István Gimnázium. Az ünnepi gálára hivatalos volt az egykori diák, Dolák-Saly Róbert is, aki azóta országszerte ismert lett a L’art pour l’art Társulat tagjaként. A műsoron visszaemlékszik a gimnáziumi történésekre -kiemelve a „fiam, bohóckodásból nem lehet megélni” tartalmú tanári intelmet, majd könnyed, szórakoztató műsorával ajándékoz meg bennünket. Az itt következő riportban gyermekkoráról, tanulóéveiről, valamint arról olvashattok, hogy valójában milyen ember is ő.

– Győrött születtem, majd Zalaegerszegre kerültem, onnan 1968. januárjában költöztünk édesanyámmal Dunaújvárosba.

– Milyen gyerek voltál? Milyen volt a kapcsolatod a tanárokkal?

– Nem voltam túl jó gyerek. Előfordult, hogy osztályfőnöki intőt kaptam, sőt egyszer még az igazgatónál is voltam hasonló ügyben. A tanárokkal való viszonyom sem volt valami rózsás. Reggelenként gyakran jelentkeznem kellett a tanáriban, megmutatni, hogy levágattam a hajamat. Ezek a dolgok kicsit megkeserítették ezeket az éveket, de ettől függetlenül vannak jó emlékeim is, és azokat szoktam felidézni, ellentétben azzal, ahogy most tettem (nevet).

– Hogyan emlékszel vissza az iskolában eltöltött éveidre?

– Nehezen, mert rossz a memóriám (nevet). Komolyra fordítva a szót, elég nehéz évek voltak. Sajnos nem tudok jópofa és frappáns választ adni erre a kérdésre, ugyanis két osztálytársunk elhunyt (az egyikük a legjobb barátom volt). Ráadásul nekem is volt egy csúnya balesetem. Mindenesetre megszépíti ezt az időszakot az, hogy imádtam a zenét, volt egy zenekarom is, és a barátaimmal sokat zenéltünk és viccelődtünk.

– Milyen volt a viszonyod az osztálytársaiddal? Tartod velük a kapcsolatot?

– Minden ötödik évben járok osztálytalálkozóra, valamint van egy kedves színész barátom, Szerémi Zoltán, akivel rendszeresen találkozunk. Ő Budapesten lakik, és a Szegedi Nemzeti Színház tagja.

– Mikor döntöttél úgy, hogy ezt a szakmát választod? Mindig is komikus színész akartál lenni?

– Nem, soha nem gondoltam volna, hogy valaha is az leszek, nem is voltak ilyen terveim. Igazából átlagosnak mondható vágyaim voltak, szerettem volna csillagász lenni, genetikus, etológus, vagy egyetemi tanár, de titokban a zenészség felé kacsintgattam. Aztán, ahogy az lenni szokott, természetesen zenész lettem. Az, hogy végül komikusi pályára kerültem, egy véletlen felkérésnek köszönhető.

– És előtte mivel foglalkoztál?

– Tanárként végeztem a főiskolán, biológia-rajz szakon, de ezt a „mesterséget” viszonylag rövid ideig (három évig) űztem, mert igazából általános iskolai szinten nem izgatott soha a tanítás, ráadásul elég fárasztó is volt.

– Van olyan emléked, amelyre most is szívesen emlékszel vissza, és ami a dunaújvárosi gimnáziumban történt?

– Igen, van. Az egyik irodalomórán a magyartanárunk egy vers felolvasása után azt kérdezte az osztálytársnőmtől: „Miért szép ez a vers?” Erre ő azt válaszolta: „Tanár úr! Én nem mondtam, hogy szép.” A tanár elkomorodott, a gyerekek visszafojtott nevetéssel várták a fejleményeket, ekkor a tanár, kicsit szerepéből kilépve, de nagyon találékonyan így folytatta: „Na, jó, akkor miért nem szép ez a vers?” A lány válasza: „Tanár úr! Én azt se mondtam, hogy nem szép.” Az osztály „felrobbant”…

– Miért szerettél a Széchenyibe járni?

– Hadd válaszoljak erre a kérdésre az osztálytársnőm mondatával: Én ilyet nem mondtam (nevet).

– Mit kellett tenned ahhoz, hogy ilyen sikeres legyél? Egyáltalán, mit kell tanulnia valakinek, aki humorral akar foglalkozni?

– Ez érdekes dolog, szerintem tanulni nem lehet erre a szakmára. Véleményem szerint az abszurd humorhoz elsősorban élettapasztalat kell, egyfajta világszemlélet, bizonyára valamilyen szinten tájékozottnak is kell lenni. Nem árt, ha az ember elolvassa a nagy elődöket, olyanokat, mint Karinthy Frigyes, Örkény István, Nagy Lajos. Ugyanakkor ez még kevés ahhoz, hogy sikeres légy. Az un. sikerhez egy egészen másfajta tehetség kell, ami nincs összefüggésben a művészi teljesítménnyel. Ma a siker a televíziókon és a média egyéb útjain keresztül vezet, ami kapcsolatokat és mérhetetlenül nagy kitartást igényel.

– Nagyon sportos gyerek lehettél, ha mindig „pumpáról álmodtál”! Tán csak nem kerékpároztál?

– Igen, hát Boborján valóban pumpáról álmodik. Nem voltam sportos, abszolút nem, semmilyen sportot nem űztem, sőt néha megvetően pillantottam azokra az osztálytársaimra, akik tornafelszereléssel rohantak ki a pályára. Az én sportom annak idején erőteljesen a lányok felé irányult, de nem voltam igazi befutó, ezért nem is tudok komoly eredményekről beszámolni. Voltak ugyan „történések”, de messze nem voltam olyan sikeres ebben a „műfajban”, mint szerettem volna.

– Mennyire vagy állatbarát? Azt az egyet tudjuk, hogy Anti bácsi nem akar megbékélni a kutyákkal, te hogy vagy ezzel?

– Igen, ez az öreg bácsi viselkedéséből tűnik így. Mindig is szerettem az állatokat, van egy arany retrieverem, három cicám, két törpepapagájom. Nem véletlenül választottam a biológiát a főiskolán. Az öreg bácsi, akit alakítok, pont azért bántja az állatokat, mert egy normális lelkületű ember ezt nem teszi. A dolog képtelensége a humor forrása. Ez abból adódik, hogy sajnos sokszor azon kell nevetnünk, amit az ember helytelenül csinál, és ebben az esetben is ez az alapképlet.

– Mennyire nehéz eljátszani Boborján szerepét? A természetedből fakadóan alakult ki a személyisége, vagy teljes mértékben kitalált ember?

– Nem nehéz eljátszani, mert a természetem része. Boborján tulajdonságai rám is jellemzőek. Ő tulajdonképpen egy öt-hat éves kisgyerek és egy féléves vizsla keveréke. Az a naivitás és önzés, amit képvisel, megvolt bennem is, az persze más kérdés, hogy az életben igyekszem a negatív tulajdonságaim ellen dolgozni. De Boborján egyben én is vagyok.

– Milyen érzés volt részt venni a gálán?

– Nagyon izgalmas volt, főleg azért, mert nem voltam se kitűnő tanuló, se különösebben fontos része ennek a gimnáziumnak. Nem hiszem, hogy valaki is úgy emlékezne rám, mint sikervárományos diákra. A gimnáziumban töltött nehéz éveim története valahogy ezzel a szerepléssel vált kerekké, az én kis dunaújvárosi filmem végére happy end került. Végül is a gimnázium 50 éves történetét záró ünnepségen, szóló produkcióval én képviseltem a „múltat”. Ez nagyon megtisztelő érzés volt számomra.

– Mit üzensz a mostani széchenyiseknek?

– Azt, hogy ha valami nagy-nagy vágyuk van, amelyet el akarnak érni, vigyázzanak, mert valóra válik! Én ezt szoktam mondani azoknak a fiataloknak, akiknek az álmai elérhetetlennek tűnnek. Úgy gondolom, hogy ha valaki, aki „rááll egy vonalra”, és nem tágít, eléri, amit akar. Én ebben hiszek. A legfontosabb tulajdonságnak itt a kitartást gondolom. Hadd idézzem Szent-Györgyi Albertet, aki egykoron azt mondta: „A tehetség egyenlő szorgalom.”

Nagyon örültem ennek a beszélgetésnek, hisz nekem ez nem egyszerűen egy riport volt egy fontos személlyel, de találkozhattam azzal a művésszel, aki sok éve nagy kedvencem. Végezetül még annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy a L’art pour l’art rajongóival örömmel közölhetem, hogy december 10-én a dunaújvárosi Bartók színházban láthatják a társulat „Pucér nők ruhában” című előadását. Aki kedveli az abszurd humort, igyekezzen jegyet váltani, mert könnyen lemaradhat róla!

Éliás Veronika 10. A