Szinház.hu: Agyatlantisz, az élő nosztalgia

2012. 04. 09.

Az eredeti cikk megtekintése

Könyvből a színpadra, vagy színpadról a könyvbe? Mi volt előbb a kép, vagy az írás? Hogy működhet a társulat egy tagja, a társulat nélkül? Tudnak-e még újat mutatni a jól ismert karakterek? Mi az Agyatlantisz, előadás, vagy könyv-promóció? Ezek a kérdések még akkor is felmerülhetnek bennünk, ha egyébként szeretjük az abszurd humort és nagyra értékeljük Dolák-Saly Róbert művészetét. Koncz Csaba írása.

Egészen furcsa belegondolni, hogy mikor az első L’art pour l’art Társulat megalakult és sikerre vitte a sajátos, abszurd humort, még zsenge kamaszként követtem műsoraikat. Egy-egy televíziós produkció után alig vártam a másnapot, hogy az osztálytársaimmal könnycsordulásig ismételgessük, idézzük a poénokat. Az évek során több tucat szállóige épült be a hétköznapi szóhasználatunkba, és időnként vigyázni kellett, hogy mondjuk felelés közben, ne használjuk őket. Anti bácsi, Boborján és a többiek a szemünkben hősök voltak, akik újra értelmet adtak az elcsépelt szólásoknak, közmondásoknak, megszokott szófordulatoknak. Nem túlzás azt mondani, ez a kis társaság nagyon sokat tett a humorérzékünk fejlődéséhez.

A nosztalgikus gondolatok természetesen akkor is a fejemben kavarogtak, amikor szombat este beültem a Mikroszkóp Színpad nézőterére. A Társulatra és annak tagjaira ikonként tekintek most is, éppen ezért féltem kicsit. Dolák-Saly Róbert tehetségéhez nem is fért kétségem, de tartottam tőle, hogy az általa életre keltett karakterek nem fognak működni a társak nélkül. Nem akartam, hogy a régi szép emlékek most kínos, sápasztó fénnyel kezdjenek csillogni. Az Agyatlantisz című könyv szórakoztató, humoros, igazi DSR-élmény. Na, de ugyanaz színpadon? Hogyan? Miért? És egyébként is mi a cél? Az előadás, a szórakoztatás öröme, vagy a promóció, az eladás nemtelen, de kétségtelenül hasznos célja lebeg a függöny mögötti szemek előtt?

Zaklatott gondolataimat aztán Leopold porondmester élesen rikácsoló hangja törte szilánkokra, hiszen megkezdődött az első diavetítés. Nevettünk. Aztán jött a többi. A látszólag lazán szerkesztett műsorelemek nagyon is tudatosan építették fel az estét. Alig kellett pár perc és a közönség máris benne volt a műsorban a szó átvitt és valós értelmében is. Kevés alkalommal fordul elő, hogy a művész ölelésért kuncsorog az első sorban, de itt az is megtörtént. Pillanatok alatt kialakult az a közvetlen „régi, személyes ismeretség” érzetét keltő állapot, amiért sokan akár éveket is dolgoznak a színpadon. Ettől kezdve barátok voltunk Dolák-Saly Róberttel, és mint ilyen, bármit megtehetett velünk, jól fogadtuk. Énekelt, verselt, stand upolt, megidézte Boborjánt, Anti bácsit, és persze Naftalin Ernőt. Utóbbi a közönségből hívott segítőtársat legújabb tudományos kísérletéhez.

Az előadás helyenként improvizációnak, kreatív ötletelésnek tűnt, de ez mégsem ártott neki, sőt. A kidolgozott, begyakorolt gegeket kiválóan egészítették ki a bakik, tévesztések, és az ebből adódó vicces szituációk. Egyszerűen jó volt látni, amikor a vendégként meghívott Pethő Zsolt és Dolák-Saly Róbert (DSR) kiestek a szerepből, és egymást cinkelték, nevettették, miközben csak nem akart beugrani a szerephez írt szöveg. Felhőtlen, élvezetes játék volt ez. A karakterek, a diavetítések, a dalok, a jelenetek mind ismerősek voltak persze, mégis egyedi, egyszeri élménnyé tudtak fejlődni és ez alighanem DSR előadói készségének köszönhető.

Az Agyatlantisz színházi előadásként éppen annyira agyatlan, amennyire agyas. DSR humorának zsenialitása azt is elcsábítja erre az abszurd utazásra, aki a mindennapokban nem értékeli nagyra ezt a humorirányzatot.

Az est elején bennem kavargó kétségek hamar eloszlottak, nem kellett csalódnom. A régi élmények, kamaszkorom meghatározó alakjait nem vesztettem el, sőt. Dolák-Saly Róbert egy valamihez még talán az abszurd humornál is jobban ért. A közönséghez.

Koncz Csaba