Szeretlekmagyarorszag.hu: Szórakoztató ugrálni a különböző műfajok között

2016. 12. 13.

Az eredeti cikk megtekintése

Újra megjelent a L'art pour l'art Társulat törzstagjának Madáretető című könyve, bővített és átdolgozott kiadásban. Ennek apropóján kérdeztük őt. Először 2002-ben adták ki Dolák-Saly Róbert Madáretető című művét, amely azóta olvasók egész tömegét nevettette meg koholmány- és kacsagyűjteményével. Azóta eltelt 14 év, idén karácsonyra pedig megjelent a könyv alaposan átdolgozott verziója, amely a szerző szerint szebb és jobb is az eredetinél. El is árulta, miért gondolja így, emellett természetesen a L'art pour l'art Társulat aktuális dolgairól is mesélt.

Miért pont most döntött úgy, hogy felfrissíti, aktualizálja a Madáretetőt?

Nem én döntöttem így. Amikor tavaly a Libri Kiadóhoz igazoltam, ők az előző, Én vagyok a kedvenc állatom című, kutyákról, macskákról szóló verseskötetem kiadásakor felvetették, hogy sorozatban megjelentetnék a régi könyveimet új, egységes formátumban. Értelemszerűen az elsővel kezdték.

Mik a legfőbb változások az eredeti verzióhoz képest?

Mivel a régi Madáretető megjelenésekor még nem volt számítógépes előkészítésre lehetőségem, nagyszerű alkalom volt ezt most pótolni. Igyekeztem a kötetet felzárkóztatni az Agyatlantisz című könyvem képi színvonalához, szebb és jobban értelmezhető illusztrációkkal. És természetesen tartalmilag is sok helyen belenyúltam a régi írásokba.

Miért érdemes megvennie/elolvasnia annak is, aki ismeri az eredetit?

Mert nemcsak szebb, hanem jobb is lett. Amikor kiderült, hogy az új kiadóm egy kisebb könyv-formátumban gondolkodik, elkerülhetetlen volt a régi illusztrációk, képregények nagy részének újrarajzolása, mert a szimpla kicsinyítés információvesztéssel járt volna. A fotók jó részét is lecseréltem. A tartalmi változtatások is nagyon hasznosak voltak. A ma már kevésbé érdekesnek talált részek helyére új dolgok kerültek. Meggyőződésem, hogy ez a verzió azoknak az olvasóknak is szórakoztató lesz, akik rendelkeznek a régi példánnyal.

Mennyire lineáris a könyv szerkezete? Fontos, hogy az elejétől a végéig olvassuk, vagy találomra belelapozva is élvezhető?

Sokan a könyv legfőbb erényei közé sorolták, hogy bárhol élmény kinyitni, mert önálló életet élnek az írások, ábrasorok. Ez is volt a célom a kötettel annak idején. Az újság-koncepció, mint tartalmi összekötő kapocs, csak ürügyül szolgál a sokféle írás összefűzéséhez. Igaz, van néhány vissza-visszatérő elem, ami egymásra épül, de ezek is inkább részei az ötletmozaiknak, melyek önállóan is értelmezhetők.

Ha a mai, valódi világunk süllyedne el a könyvben szereplő Agyatlantisz mintájára, vajon mi lenne az időkapszulában megtalált újságok szalagcímein?

Hát, elég az online híreket elolvasni, és ott minden megtalálható. Erről viszont az jut eszembe, hogy a Madáretetőt sosem tekintettem szimpla közéleti bulvárparódiának, ahogy szerintem nem is az. A bulvárlap-formátum csak szerkezeti váza a sokféle gondolatnak.

Könyvet, dalt, vagy színpadi jelenetet ír legkönnyebben, illetve legszívesebben?

Ilyen szempontból nincs bennem rangsor. Egy ötlet általában hamar megtalálja a hozzá illő legjobb kifejezési formát. Inkább az ember szellemi, mentális állapota az, ami meghatározza, hogy az alkotás mennyire lesz zökkenőmentes. Volt olyan dal, amit 20 perc alatt írtam meg szövegestül, dallamostul, és nagyon jó lett, de volt olyan is, amit hetekig javítgattam, és mégsem tetszett a végeredmény. Ez bármilyen alkotási folyamatra igaz.

Így több évtized után, a 60-at betöltve továbbra is ugyanolyan átéléssel tudja magára ölteni például Boborján, vagy Naftalin Ernő figuráját? Mit tesz azért, hogy ne unjon bele az eléggé fix és kiismerhető személyiségű karakterekbe?

Ha arra gondolok, hogy olyan nagy nevettetők, mint Charlie Chaplin, vagy Rowan Atkinson (Mr. Bean) egy életen át lényegében egyetlen igazán ismert figurával szórakoztatták a közönséget, és nem utolsó sorban saját magukat (nem akármilyen színvonalon), akkor bizony adódik a válasz. Mókás dolog a sok hozzám kötődő figura bőrébe belebújni, és a különböző műfajok között ugrálni. A műfaj-, és stílusszédelgés élvezetes. Ráadásul az egyikkel kipihenem a másikat, és friss energiával kezdhetek egy új feladatot.

Előfordul, hogy megszólítják az utcán, vagy más nyilvános helyen? Ha igen, hogyan reagál ilyenkor?

Ha a városba megyek, szinte mindig megszólítanak. Leggyakrabban a feleségem, amikor mellettem jön. Ilyenkor igyekszem a lehető legkedvesebben reagálni, hiszen semmi okom az ellenkezőjére. Ha a lányom szólít meg, akkor néha úgy teszek, mintha nem hallanám, nehogy meg kelljen vennem a négyszázezredik plüss egeret a kirakatból. Ha egy idegen szólít meg, akkor viszont nagyon ideges leszek. Általában azonnal földre rántom és lebirkózom, de volt már olyan is, hogy a hátán ugrálva toroltam meg a megszólítás okozta traumát. Persze ez utóbbi nem igaz, csak azért mondtam, hogy ne legyen unalmas a válaszom.

A Társulatban több tagcsere volt az évek során. Mennyire stabil a mostani felállás, vannak hosszabb távú terveik?

A régi felállás tíz évig tartott, a mostani húsz éve működik. Ebből következik, hogy ez a formáció – eddig legalábbis – kétszer olyan stabil, mint a régi. Nekünk mindig rövid távú terveink vannak. A legközelebbi például a februári, új bemutatónk. A Társulat tevékenysége mindig sok rövid távú tervből állt. És azt hiszem, ez így lesz ezután is.

Lesz-e a közeljövőben könyvbemutató vagy dedikálás, ahol az olvasók találkozhatnak önnel?

Egy könyv új kiadása nem szokott külön bemutatóval járni. És mivel az utolsó pillanatban kerültünk ki a Karácsonyi vásárra, azt hiszem, a dedikáció inkább a jövő évre csúszik, ami nem is baj. Nem kell azt elkapkodni, mert csak macskakaparás lesz belőle. Szép kényelmesen aláírom jövőre az összes könyvet, amit elém raknak. Sőt! Ha a személyes találkozás bárki számára nehézséget okoz, felhatalmazok mindenkit, hogy írja alá helyettem. Úgy tudom, a hamis dedikálást nem büntetik.

Láng Dávid