nullahategy.hu: Az a leghatékonyabb, ha a határidő nyávog az ölemben

2015. 11. 02.

Az eredeti cikk megtekintése

Napokban jelent meg Dolák-Saly Róbert Én vagyok a kedvenc állatom című "kutyás és macskás verseket" tartalmazó kötete. A gazdik visszajelzései eddig szeretetteljesek voltak a könyvvel kapcsolatban, igaz, a szerző nem is írt olyasmit, ami felborzolta volna az idegeiket. Dolák-Saly Róberttel beszélgettünk.

Harminc éves a társulat. Mi az, amiben változott a humor, milyen poénok nem „esnek le” a mai közönségnek? A szóvicceket pl. ugyanolyan jól veszik, mint a kilencvenes években?

Jövő év májusában valóban 30 évesek leszünk. Az évek múlásával csak annyi változást tapasztalunk, hogy a saját magunk által bevezetett poéntípusok már kissé megszokottabbnak tűnnek, mint régen. Ami 25 éve vadonatúj ötletként hatott, az ma már ismerős, így törekednünk kell mindig a megújulásra. Ennyi év után nagy kihívás meglepni a közönséget.

Szerencsések vagyunk, mert a közönségünk „kinevelte” az új generációkat, így a gyerekek és a fiatalok nagy örömmel nézik, hallgatják szüleik kedvenceit. Személyes meglátásom szerint a társulat kicsit megint az underground kategóriába került, ahogy a pályánk legelején, annyi különbséggel, hogy a mai közönség már jobban ismeri a műfajt, amit csinálunk. Hogy ki hogyan „érti-veszi” a dolgainkat, arról nem állnak adatok rendelkezésemre. Ma is teltházas, sikeres előadásaink vannak, ahogy régen. Holnap például egy dupla vidéki fellépés vár minket, ahol eddig mindig csak egy előadásunk volt egy turnén.

Hatott-e az előadó művészetedre a stand up? Érdekes, hogy a stand upra jellemző személyesség valahogy az előadásokban nem tűnik úgy át, mint amikor „egy esetlen vidéki fiú stand up-ol. Karakterek, perszónák mögé bújtok... Nem hiányzik ez a feltárulkozós humor?

Ami a karakterek mögé bújást illeti, én ezt pont fordítva látom. A karakterek, amik „mögé bújunk”, a mi személyiségünk részei, „termékei”. Ha nem lenne egy határozott személyiség-alap, akkor nem lenne honnan elővarázsolni ezeket. A stand up-ról pedig szeretném előrebocsátani, hogy annak is megvannak a kiválóságai, akiket szívesen nézek, és nagyon szórakoztatónak tartok. Ami viszont kevésbé szórakoztat, az éppen az, és most nem csak a stand up-ról beszélek, hogy sokan ugyanazt a gesztusrendszert, hanglejtést és stílust használják, amit a kollégáik, amiket egymástól tanultak el. Jobb lenne több egyéniséget látni a színpadon, akik meggyőzőbbek lennének, ha színesebb dolgokat „tárnának fel” magukból, és karakteresebbek lennének.

Ugyanakkor azt is érzem, hogy a kérdésed a társulat színházi előadásaira, vagy a tévés műsoraira utal elsősorban. Az önálló estem pódium műsorain, vagy bármilyen szóló előadásomon például a közönséggel kommunikálok, sokszor órákon át. A stand up nem új műfaj. Hofi is lényegében azt csinálta, ahogy sok-sok konferanszié, humorista, színész is, akik szellemes történetekkel körítették műsorszámaikat. Erről jutott eszembe Jordán Tamás, akivel legutóbb egy születésnapi partin találkoztam. Néhány személyes történetet mesélt el, amit színpadon is előad, ha jól tudom, a Rózsavölgyi Szalonban. Hát, tudod, szénné röhögtem magamat. Tamás mellékesen ezt a műfajt is tökéletesen csinálja. A műfaj új megnevezéséről pedig az jut eszembe, hogy ötszáz éve is éltek egyedülálló emberek, de amikor bejött a szingli kifejezés, akkor mindenkinek az volt a benyomása, hogy szinte divat egyedül élni.

Nem politizálsz a FB-oldaladon sem, amit mindenki tiszteletben tart, de volt-e olyan, hogy egy közéleti hír pártállástól függetlenül olyan vicces volt, mintha egy kreatív csapat írta volna.

A közélet mindig produkál erősen abszurd helyzeteket, híreket. Többször előfordult, hogy egy előre megírt jelenet, monológ témáját pár hét múlva a valóságban is megtörtént eseményként olvashattuk. Sokszor versenyezni kell a reális világgal, de mi mindig vesztésre állunk. A valóság sokkal abszurdabb, mint amit mi képesek vagyunk kitalálni.

A „perszónák” (Leopold, Anti bácsi, Boborján, stb.) személyiségjegyeiről van egy képzeletbeli karakterkönyved, hogy egy-egy gesztus, humor a megfelelő figurához kerüljön? Volt, hogy egymásba csúszott néha egy-egy karakter, vagy élesen elválnak?

A weboldalamon mindegyik karakter jellemzőit megtalálja a kíváncsi olvasó. Mivel ezek a figurák egy-egy konkrét feladat, jelenettípus előadójaként születtek meg, nyilvánvaló, hogy milyen személyiségjegyekkel rendelkeznek. Egy percig sem kellett gondolkodni a jellemükön. Persze a figurák alakulnak fejlődnek az idő múlásával, de alaptulajdonságaik változatlanok. Például Boborján idővel elszemtelenedett, Naftalin Ernő pedig el kezdett a jeleneteiben a nők vekzálására összpontosítani, persze, nem úgy, ahogy Anti bácsi, aki nem tud kikeveredni az altesti problémák bűvköréből. Olyan történt már, hogy egy öreg-jelenetben véletlenül boborján-szájtartáson kaptam magamat. A közönség biztos azt hitte, hogy direkt szórakozom, csak én tudtam, hogy már kissé fáradok, és azt sem tudom, hogy hol vagyok éppen.

Ahhoz képest, hogy érzékeny dalnokként énekeltél a "világtalan világról", feltűnő, hogy milyen sok kemény riffre épülő dalt írtál. Valójában van egy valódi rocker perszónád is?

Persze! És még csomó más is. Ha zenészként folytatom annak idején, akkor biztosan nem maradtam volna egy stílusnál, ahogy az szokás. Sokan meglepődnének, ha hallanák a sok fiókban heverő teljesen más jellegű, ún. „komolyabb” hangvételű dalaimat. Én az eklektikus dolgokat szeretem, amibe beleférnek az Enya-s finomságú, lehelet-dalok világa, és a death metál jellegű szerzemények is. Imádom a stílusszédelgést. Bealudnék, ha több száz hasonló jellegű dalt kéne írnom.

Erős a társulatnak a nyelvhez való viszonya (pl. volt amikor Laár András egy termék összetevőt, az emulgeálót „ízlelgette”). Van úgy, hogy a nyelv elvinne egy-egy jelenetet, és vissza kell hoznotok a dramaturgiai mederbe?

Nincsenek szabályok. Nálunk mindent lehet, és ezzel vissza is élünk. És mondhatom, hogy szinte minden volt már. Van, hogy egy jelenet a nyelvi humorra épül, de van, hogy teljesen mellőzi, de van, amikor csak megjelenik a jelenet részeként. Ezek arány-kérdések, és mindig a közönséggel való végső egyeztetés, vagyis a műsor véglegesíti az előadást. Gyakran előfordul, hogy a Társulatot a nyelvi humorral azonosítják, de ez ugyanolyan hibás megközelítés, mintha azt mondanánk, hogy a Társulat nem más, mint egy vicces zenekar. Valószínű az emblematikusnak számító Besenyő család-jelenetekről gondolják sokan azt, hogy mi csak nyelvi humorral foglalkozunk, de nem így van. Ahány produkció, annyiféle típusú megjelenés.

Egy kutyás-macskás könyv alapvetően „aranyos” is, hiszen állatbarátoknak készül. Volt, hogy egy-egy abszurdabb poén kimaradt, mert az állattartók ugyebár közismert fanatikusok, érzékenyek... Hány éves kortól ajánlod a könyvet? Tesztelted-e a gyerekek körében? Náluk működött, vagy inkább kamasz kortól „jön át” a humora?

Az Én vagyok a kedvenc állatom című legújabb könyvem megírásánál annyira nem érdekeltek ilyen szempontok, hogy azon sem voltam hajlandó agyalni az elején, hogy ez majd most gyerekkönyv lesz-e, vagy ki legyen a célközönség. Úgy álltam neki, hogy ezt a Dolák-Saly írja állatokról, és kész. Így született egy olyan valami, ami szerintem korhatár nélküli. Akinek dolga van kutyákkal-macskákkal, az érteni, érezni fogja úgyis, hogy miről szól, aki nem, az kísérletezhet, hogy közelebb kerüljön a négylábúakhoz. Én úgy viszonyulok az állatokhoz, ahogy a versek mutatják.

Az a fülszövegből kiderült, hogy Csányi Vilmos etológus szereti az új könyved, de mit szóltak a kutyás és macskás olvasók? Nem félsz a fanatikus kutyás szubkultúra reakciótól, a zavarba ejtő szeretetétől, hiszen közismert, hogy jobban rajonganak a kedvencükért, mint a Beatlesért rajongtak 1964-ben...

Az állatgazdák visszajelzései a könyvemről szeretetteljesek voltak eddig, de nem is írtam olyasmit, ami felborzolta volna az idegeiket. Szerintem. Bár, amiket hallani innen-onnan, még bármi megtörténhet. Az biztos viszont, hogy vigyázni kell, amikor egy kutyát sétáltató emberrel találkozom, mert nem egyszer előfordult, hogy amikor leguggoltam a szőrös kedvenchez, véletlenül megsértettem a gazdit a megszólítással. Hiszen, amikor azt mondtam, hogy na, mi van, te kis „szerencsétlen”, vagy hogy „jaj, de kis buta”, na, akkor volt aki infarktust kapott. Ilyenkor azon agyalok, hogy mi van annak a fejében, aki azt gondolja, hogy én ezt egy az egyben gondolom. Természetesen az ilyen találkozásoknál igyekszem alkalmazkodni az érzékenyebb lelkekhez, és csupa szép jelzők kíséretében megsimogatni az alacsony lényeket. Ettől függetlenül én „parasztozom” otthon a macskáimat, de a versekben vannak is hasonló utalások. Az állatkáimat ez nem zavarja, úgy tűnik, nekik több humorérzékük van, mint pár utcai sétáltatónak.

A könyv elején köszönetet mondasz macskamúzsáidnak, akik az „öledbe ülve akadályozták, hogy a könyv elkészüljön. Volt, hogy egy ilyen „közös dorombolás” perceiben kaptál ihletet?

Ihlet? Inkább munka. Néha édes, néha szórakoztató, néha kimerítő. Van, amikor eszébe jut az embernek az egész vers, jelenet, dalszöveg, zene, vetítés, stb. egyszerre, de van, amikor részletekben adja magát. Illúzióromboló leszek: az már teljesen mindegy, hogy akkor éppen egy macska ül az ölemben, vagy éppen zabálok két pofára, vagy a vécén trónolok félálomban. Azt hiszem, az a leghatékonyabb, ha a határidő nyávog az ölemben idegesítően.

Poós Zoltán