Könyvjelző: A teremtés titkai

2012. 06. 01.

Dolák-Saly Róberttel J. Győri László beszélgetett

Szerintem egy humoros mű megírásához nem tanácsos úgy nekiülni, hogy a szemünk előtt valamilyen mély mondanivaló kifejezésének a szándéka lebeg. Engem mindig a játékosság, vagy mondhatnám úgy is, hogy a hülyéskedés lehetősége motivált. Ha nem így történt volna, akkor valószínűleg fele ennyire sem lett volna szórakoztató, amit csinálok.

Ha az én műfajomban az ember túl nagy teret enged a tudatosságnak, ha az írást valami komoly mondanivaló becsomagolására próbálja használni, akkor ott vége van annak a valaminek, amit én humornak képzelek. Más kérdés, hogy mi magunk vagyunk az „alapanyag”, a személyiségünk, a tapasztalataink, a gondolataink, amikből gazdálkodhatunk, amikor létrehozunk valamit. Így tehát egy vicces írás különösebb szándék nélkül is azt tükrözi, ahogyan a világról vélekedünk.

Kiderül belőle, hogy mit tartunk lényegesnek, és ha a feje tetejére is állítjuk a valóságot, a mondanivaló értelemszerűen bennünket hordoz, a mi kis filozófiánkkal együtt, ha egyáltalán van olyan. A Madáretető megírása az első perctől az utolsóig játék és szórakoztató hülyéskedés volt.

Rendben, tehát nem üzenetekkel teli palackpostát akartál föladni, de azért határozottan van a könyvnek üzenete. A Madáretető egy képzeletbeli sajtótermék, rovatokkal, cikkekkel. Hasonlít a magyar sajtóra, olyan link, olyan hülye, olyan gagyi, mint egy csomó sajtótermék. A magyar bulvársajtó görbe tükre...

Igen, lehet azt is mondani, hogy ezek bulvárparódiák. Amikor először szóba került, hogy rovatom lesz egy lapban, sejtettem, hogy valami hasonlót fogok csinálni, csak azt nem tudtam még, hogy ebből könyv is lehet majd, ami persze már sokkal komolyabb feladatot jelentett számomra.

Tehát egy lapnak írtad a cikkeidet, hetenként le kellett ülnöd és kötelességszerűen ki kellett facsarnod magadból egy jó kis marhaságot. Schiller rohadt almát szagolt, Proustnál a Madelaine nevű sütemény indítja meg az emlékezést. Te hogy csináltad?

Erről a könyvben is szól egy fejezet. Eredetileg egy komolyabb kritikát kellett volna írnom valamilyen könnyűzenei témáról. Amikor ez elkészült, kissé vitriolosra sikeredett, és az újság főszerkesztője azt javasolta, hogy mindkettőnk szakmai jövője érdekében hagyjuk a fenébe ezt a cikket. Viszont kezembe adott néhány példányt ebből a Hellló című magazinból (három mássalhangzóval), hogy olvasgassam őket, és ha eszembe jut valami vicces dolog, ne fogjam vissza magam, hozzam el neki, azzal senkinek sem ártunk. Rögtön a legelső lapban találtam valamit, amin nem tudtam, hogy nevessek vagy bosszankodjak: egy cikket, egy általam nem igazán favorizált közszereplő születésnapjáról.

Akkoriban eléggé új jelenség volt a bulvár újságírás, vagyis, hogy olyan emberek hétköznapjairól tudósítottak, akik nem sok értékelhetőt tettek le az asztalra. Ma már ez mindennapos dolog, hogy például celebekkel vannak tele a címlapok. De akkor ez még új volt nekem, és arra gondoltam, hogy ilyen alapon a lábujjkörmöm levágásáról is lehetne rendszeresen tudósítani a kedves olvasót. Ekkor fogalmaztam meg, hogy a semmiről semmit írni én is tudok, sőt, ha kissé eltúlzom a dolgot, akkor máris a műfajomnál vagyunk, vagyis az abszurdnál, ami még szórakoztató is lehet.

Így indult az egész. Ahogy teltek a hetek, hónapok, egyre több írásom, képregényem, karikatúrám jelent meg, és a főszerkesztő elárulta nekem, hogy a visszajelzések alapján a Madáretető rovat vált a lap főattrakciójává, az olvasók azt az oldalt kedvelik a legjobban. Ugyanakkor idővel ezt a folyamatosságot egyre terhesebbnek éreztem. Nem szerettem volna, ha az állandó „termelési kényszer” a színvonal rovására megy, nem akartam poéngyártó üzemmé válni. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor az újság két év múlva megszűnt, és nem nekem kellett kiszállni a dologból. Addigra viszont már szép kis anyag gyűlt össze, sok írás, illusztráció, a közönség pedig évek múlva is kérdezgette: miért nem jelentetem meg ezeket könyv alakjában?

Nagyon elkaptad az a pillanatot, amikor Magyarországon megjelent az a gagyizmus, az a celebvilág, az az értékrend, amely azóta is áthatja az életünket, akkor is, ha berzenkedünk ellene.

Ezek a szövegek 1992-től 94-ig jelentek meg először, bár jó néhány ötlet már a nyolcvanas években megtalálható volt a szobám falára ragasztva, hogy a vendégeim ne unatkozzanak addig sem, amíg hozom a bélyeggyűjteményemet.

A Madáretető 2002-ben jelent meg, egy nagyon elegáns kiadónál, az Európánál, a kortárs világirodalom nagy műveinek társaságában. Onnantól kezdve nem volt mese, illetve dehogyis nem volt: író lettél. Nyilván állandó volt a nyomás, hogy folytatni kell.

Azt szokták mondani, hogy a második könyv, vagy a második lemez dönti el, hogy van-e közöd ahhoz, amit csinálsz. Nekem sosem voltak írói ambícióim, igazából ma sincsenek, de olyan jó visszajelzéseket kaptam a közönségtől, köztük a számomra legfontosabb emberektől is, hogy el kellett gondolkodnom a folytatáson.

Másodiknak a Boborján jelent meg...

Igen, az a figura annyira meghatározó volt a pályámon, hogy infantilizmusom lenyomataként fontosnak tartottam a könyves megjelenést. Az igazi kihívás viszont az Agyatlantisz volt. A Madáretető után állandóan kérdeztek, hogy lesz-e folytatás, mire én általában azt válaszoltam, hogy nem, mert mi a fenének még egy ugyanolyan könyvet írni, és ezt tényleg komolyan gondoltam. Ugyanakkor persze egyre többször eszembe jutott, hogy miért menekülök a feladattól, hiszen pont az lenne az igazi erőpróba, ha a folytatásban egy egészen másfajta könyvet tudnék írni. Arról már nem is beszélve, hogy hányan várják a végeredményt. Úgyhogy végül, ahogy mondani szokás: külső nyomásra újra beadtam a derekamat.

Az Agyatlantisz nevű kontinens – mint már megállapítottuk – egy önálló univerzum, ahogy írod: gumiverzum. Abban a szerencsében van részünk, hogy te teremtetted meg, tehát a világ teremtésével ellentétben ennek a teremtésről hiteles forrást bírhatunk szóra. Hogy történt?

A Hellló Magazin megszűnése után egy másik lap számára írtam amolyan egyperces novellaszerűségeket, ezek adták az anyag egy részét. Ezen kívül jöttek még hasznosítható ötleteim, amelyeket följegyeztem, és nem utolsósorban a társulatnak is írtam jeleneteket, készítettem képsorozatokat, amelyek szintén használhatók voltak. Közben pedig sokáig azon gondolkodtam, hogyan folytathatnám a Madáretetőt, mígnem aztán egy hajnalban azt álmodtam, hogy Alibi-szigetek, ami ugye a „Karibi-szigetek” hangzását idézte fel. Viszont sajnos kiderült, hogy „Karibi-szigetek” nincsenek, csak Karib-szigetek, így az ötlet éber állapotban már nem tűnt olyan jópofának. Ugyanakkor arra gondoltam, hogy mégiscsak kéne egy szigetcsoportot létrehozni hasonló nevekkel, miközben egy kicsit tartottam a feladat bonyolultságától.

Aztán minden nap eszembe jutott valami hasonló marhaság, vagyis el kezdtem kitalálni Agyatlantiszt. Leültem a számítógéphez, felhívtam egy haveromat, hogy mesélje el, hogyan kell bánni a Photoshoppal, majd lassan létrejött a térkép, valamint sok-sok egyéb ábra, címer, zászló, fotó és már nem volt visszaút. Érdekes munka-, illetve mókafolyamat volt. Még a végén is voltak meglepetések. A leadás előtt kevéssel jött az alcím, „az ember tragédia”, amihez viszont adták magukat a Madách-idézetek. Tehát az egymástól teljesen függetlenül születő ötletek erősítették egymást, és később azt a látszatot keltették, hogy itt egy összefüggő műről van szó.

Agyatlantisz megteremtőjeként egy kicsit konkurálsz az Úristennel, hiszen önálló univerzumot teremtesz, egy kicsit persze plagizálsz is tőle, hiszen Agyatlantisz olyan, mintha a normálisnak mondott világ képét látnánk görbe tükörben. Ráerősít erre a Madách-párhuzam is. Az ember hajlamos mindenfélét belelátni Agyatlantiszba.

Utólag már én is mindenfélét belelátok. Visszafelé nem nagy ügy okosnak lenni. Csak az odavezető úton érzi az ember magát nagyon tanácstalannak.

Hogyan hatnak ezek a kimondottan a könyv számára írott szövegek a színpadi jelenetekre?

Vannak csereszabatos elemek, például a Madáretetőből és az Agyatlantiszból nem is egy jelenetet előadtunk a színpadon is, sőt tévéműsorokba is felvettünk jó párat. Az is érdekes, hogy a könyveim is visszahatottak rám, segítettek magamat jobban megismerni. A munka elején teljesen ösztönös vagyok, később pedig egyre tudatosabban dolgozom. Igaz, én alapjában eléggé racionális típus vagyok, de az írás révén rájöttem, hogy szabadon szárnyalhatok, amerre csak visz a fantáziám, mert utólag úgyis a helyükre kerülnek a dolgok.