Hetnap.rs: „A bennem szunnyadó rosszalkodós gyerek elevenedik meg játék közben”

2017. 05. 29.

Az eredeti cikk megtekintése

Azt hiszem, hét éves lehettem, amikor először láttam a Lart pour l’art Társulat Besenyő családját a tévében. Azóta vagyok rajongó. És azóta gondolkodom rajta, milyen jó lenne megismerni a színészeket, az embereket a karakterek mögött. Mit is mondhatnék? Egy gyerekkori álom vált valóra azzal, hogy Dolák-Saly Róberttel beszélgethettem egy interjúnyit. Igaz, először megijedtem, hogy „megúszom” irónia és humor nélkül...

Zenészként kezdte pályafutását, egyszemélyes Omega-előzenekar is volt. Hogyan jött a képbe a L’art pour l’art Társulat?

Egyszer megszólalt a telefon, Galla Miklós kért fel Laár András vicces estjének zenei betétekkel történő folyamatos megszakítására. Miklós ismerte az akkori, „komolyabb” hangvételű dalaimat, a próbákon viszont hamar kiderült, hogy a két jelleg nem váltogathatja egymást büntetlenül. Mert ha a közönség már egyszer el kezd nevetni a hülyeségeken, akkor ezt a folyamatot nem lehet korlátozni. Egy idő múlva nincs az a komoly arckifejezés, vagy gondolat, ami ne indítana el egy újabb röhögéshullámot. Na, emiatt döntöttünk úgy, hogy elállunk tervünktől, és én is inkább a viccesebb oldalamat kamatoztatom. Nem esett nehezemre, hiszen a gimnáziumban humoros jelenetekkel szórakoztattuk egymást a barátaimmal. Magnóra mondtuk a frissen megírt ötleteinket, és órákig röhögtünk rajtuk. Telefonbetyárkodásaink még ma is megvannak a régi szalagokon. Életem első humoros könyvélménye Nagy Lajos Képtelen természetrajza sem hagyott hidegen, nem beszélve a legnagyobbról, Karinthy Frigyesről, úgyhogy volt honnan meríteni.

Négy rendkívül tehetséges ember alkotja a Társulatot. Laár Andrással ráadásul hasonló „kaliberek”, már ami a versírást-zenélést illeti. Van Önök között egy adag egészséges rivalizálás? Vagy ez másról szól?

Itt nem kettő, hanem négy hasonló „kaliber” dolgozik együtt. A társulat legnagyobb dobása a Besenyő család, aminek alapötlete Szászi Mónié. Húsz éve az összes Besenyő család-jelenetet ő írja nekünk, briliáns tehetséggel. Ahogy a színházi estek megtervezése, és sok zseniális jelenet is tőle származik. És ami a rivalizálást illeti, függetlenül a konkrét kérdéstől, arról azt gondolom általában, hogy semmi értelme sincsen. Mindig csak magammal versenyzek, és akkor vagyok elégedett, ha engem sikerül legyűrnöm.

Hogyan születnek a különböző karakterek? Anti bácsi, Boborján, Leopold... Nem „ragad” rá valamelyik az emberre? Van közöttük, „aki” hasonlít Dolák-Saly Róbertre?

Mindegyik karakterem belőlem van, tehát a figuráim karaktervonásai nem utólag hatnak vissza rám, hanem én alakítom őket olyanra, amilyenek. Görbe tükröt tartva saját magam elé, hiszen a bennem szunnyadó rosszalkodós gyerek elevenedik meg játék közben. Minden emberben megvannak azok a kis „gonoszkodó”, abszurd, vad, vállalhatatlan gondolatok, amiket sosem mondana ki, de a színpadon megteheti, és kissé moderált formában még szórakoztató is tud lenni. Ahogy már sokszor elmondtam, Boborján egy kis vizslakölyök és egy kisfiú jellemvonásainak keveréke. Az öreg Anti bácsi pedig egy barátommal való találkozások eredménye, hiszen az öreg hangján beszélgettünk egymással gyakran, szórakoztatva a körülöttünk lévőket. Naftalin Ernő első változata egy televíziós felvétel közben jött világra, majd az előadások fejlesztették olyanra, amilyen végül is lett. A diafilmnarrátor, Leopold pedig egy agárdi társulati kirándulás alkalmával került elő, amikor egy cirkuszi produkciót hirdető személyautót követve próbáltam „segíteni” a kocsinkból kikiabálva.

Hány Anti bácsi sapkát használt el az évek során? Vagy Boborján-zakót?

Anti bácsinak régóta ugyanaz a két sapkája van. Az elsőt a tévé jelmeztárában találtuk, ezt a színházban és tévéműsorokban használja, a másik az alkalmi fellépések kelléke, azt is a jelmeztervezőnk szerezte valahonnan. Kaptam ajándékba is párat, de összességében nem fogyasztottam túl sokat belőle. Van egy például, ami kicsi a fejemre, így használni sosem tudtam. Boborján-zakó sem fogyott túl sok. Abból is három-négy lehetett összesen. És ez így volt Naftalin Ernő jellegzetesen ízléstelen mintás pulóvereivel is.

Februárban rajtolt az új LPL-est, a Halványlila gőz, most ezzel járják az országot. Az első előadás előtt azt írta a közösségi oldalára: „Jó jel, hogy már a próbákon rázkódtunk a röhögéstől.” Most őszintén: előfordul ilyen az előadásokon is? Azt észrevettem, hogy Pethő Zsoltot például sokszor meglepi egy-egy rögtönzött mondattal Boborjánként...

Persze, hogy előfordul. Hiszen az előadások is hasonlítanak a próbákhoz abban az értelemben, hogy ott is születnek ötletek, amiket a váratlan események inspirálnak. Mondhatnám azt is, hogy az előadásaink újabb és újabb próbák, amik egyre jobb műsorokat eredményeznek. Aztán a végén születik egy televíziós felvétel, ami már rögzíti a végeredményt. Persze sokszor előfordul az is, hogy a felvétel utáni előadásokban fedezünk fel még újabb ötleteket.

„Egyszemélyesen” is járja az országot. Én vagyok a kedvenc állatom című, legutóbbi könyvét gyermekkoncert keretében népszerűsíti. Mennyire fogékonyak a mai gyerekek a humorra?

Nem hiszem, hogy a „mai” jelző fontos ebben a kérdésben. A gyerekek mindenkor nyitottabbak és érzékenyebbek a humorra, mint a felnőttek nagy része. Ez egyszerűen azért van, mert a gyerekek még nincsenek tele előítéletekkel, és ismerős sémákkal. Én könnyen dolgozom gyerekekkel, sokszor gyorsabban értik, amit mondok, mint a felnőttek.

Amikor nem társulati tag, amikor nem zenész, vagy Boborján, akkor mit csinál Dolák-Saly Róbert?

Örül, hogy él. És ennek sok formája lehet. Van, amikor úgy fekszik a kanapén, hogy a lábát kinyújtja, és van, amikor behajtja a térdét. Van, amikor lecsukott szemmel hallgatja, ahogy a kutyája szuszog, de van, amikor félig nyitott szemmel alszik. Szerencsére ezt kevesen látják, mert biztosan ijesztő lehet. Családtagok elbeszélése alapján pedig megtudtam, hogy előfordul az is néha, hogy Dolák-Saly horkolgat, de utólag ezt sosem ismeri el. A legviccesebb állítólag, amikor a kutya és a gazdája együtt horkolnak, na, de ez már tényleg nem igaz, úgyhogy meg sem említem. Fel is vagyok háborodva, hogy elmondtam, lehet, hogy nem is állok emiatt szóba pár napig velem.

Sokszor elgondolkodtam azon, hogy vajon hogyan gyakorolja a szülői szigort? Nehezen tudom elképzelni, amint éppen irgumburgumozik a kislányának...

Én nagyon szigorú vagyok. Van egy kaloda az udvaron, és ha a lányom rosszalkodik, akkor ott kell térdepelnie estétől reggelig, nyakán és kezén a fakerettel. Ilyenkor eléje teszek egy pizzát is egy méteres távolságra, és egy alma levet, amiket nem tud elérni természetesen. Aztán van az a büntetés, hogy száz kilós súlyzókkal kell a kertben körbe-körbe járkálnia egy olyan nyomvonalon, ami azt írja ki, hogy megérdemlem a büntetést, és elnézést kérek, többet nem leszek rossz. Ha nagyon nagy disznóságot csinál a kislányom, akkor egy idomított varacskos disznó hátán kell élnie négy hétig. Szóval nálunk irgumburgum helyett durva megtorlások vannak.

Végezetül: van esély, hogy itt, a Vajdaságban is láthassuk a Társulatot, vagy akár az Ön egyik önálló műsorát a közeljövőben?

Ezt az esélyt a Vajdaságban élők adhatják meg nekünk és saját maguknak. Javaslok egy tüntetést olyan feliratokkal, hogy: Lépjen fel a L’art pour l’art! Lépjen fel a L’art pour l’art! Ha a tömeg ezt skandálja hetekig egyfolytában, esélyt látok arra, hogy meghívjanak minket. Úgyhogy kitartást kívánok a társulat rajongóinak, mert ezekkel a feltételekkel akár tíz éven belül is eljöhet a nap, hogy megjelenünk műsorunkkal egy helyi kulturális intézményben.

Balázs Szilvia