Tina Magazin: Boborján, a mafla vizsla

2003. 12. 09.

Dolák-Saly Róbert szerint az állatokat elég csak szeretni. És hiába hordjuk úgy fenn az orrunkat, nincsen olyan pozitív emberi tulajdonság, amely ne volna meg bennük is.

A vörös szőrű macska csöndesen hever a kanapén. Csak néz. Láthatóan mindegy neki, hogy gazdájához vendégek érkeztek, ám ez korántsem a szokásos macska-egykedvűség. Beteg.

Egy drótkerítésen csúszhatott meg – mondja Dolák-Saly Róbert –, a hasa teljes hosszában felszakadt, kilátszottak a belső részei. A tizenhat éves Sára vette észre a bajt, volt sikoltozás, izgalom, rohanás az állatorvoshoz. A seb már gennyesedett. Az orvos kitisztította, összevarrta, a beteg nyakára pedig tölcsérszerű műanyag gallért erősített, hogy az állat ne nyalogathassa-rághassa a varratot. A gyógyulásig a nappali Marcié, a macskáé, csak az ételt viszik be neki, és vigasztalják.

– Szegény cica azt hiszi, hogy ezentúl örökké így lesz – jegyzi meg a gazdi. – Ha mi eltörjük a lábunkat, akármilyen rossz is, tudjuk, hogy pár hét múlva leveszik a gipszet. Az állatok számára csak a jelen létezik – ezért is olyan kiszolgáltatottak. Nagyon kell rájuk vigyázni. Nem véletlen, hogy a L’art pour l’art Társulat több figurája is hasonlít az állatokhoz.

– A Winnetouban három oroszlán beszélget, de voltunk csigák, krumplibogarak, nem beszélve a brutális katicáról. Boborján szájtartását egy vizslakölyök pofájáról mintáztam; egyébként az ő jellemvonásai a kutya tulajdonságaihoz hasonlítanak. Olyan, mint néha én: ragaszkodó, hűséges, de mérhetetlenül naiv és mafla, időnként pedig a végtelenségig önző. Mint egy gyerek. A Dolák-Saly házban összegyűlt állatsereglet első példányai egy macska és egy rövid szőrű német vizsla voltak. A kutyának meghalt a gazdája, a rokonok meg kilökték. Ott remegett a tél kellős közepén, a hideg utcában: muszáj volt befogadni. Sajnos hamarosan elpusztult. Később a családtagok együtt választották ki a két szürke cicát: Lilit és Pötyit. A vörös Marci az ablakon kéredzkedett be. Hiába mondták neki, hogy már két cicus is van a házban. Fanni kutyát egy közeli barátjuk hozta ajándékba.

– Emlékszem, Marci macska mennyire megsértődött az érkezésekor, körülbelül fél évig az emeleti nagyszobában trónolt. Nem volt hajlandó lejönni. Azóta már jóban vannak. Ha a macsek a fotelban terpeszkedik, a kutya odamegy hozzá, és nyalja-falja. Egyszer láttam, hogy szinte bekapta a fejét, mintha nem tudná, hogy megegye vagy agyonszeresse. Azt gondolnánk, ekkora állatsereglethez már-már idomári képességek kellenek. Az állatnevelés azonban nem tartozik Róbert erősségei közé.

– Képtelen voltam Fannit leszoktatni arról, hogy a kerítés mellett elhaladókat megugassa. Egyébként amilyen hebrencs, olyan barátságos is: az érkezőket őrült farkcsóválással köszönti. De ha teheti, szemérmetlenül lop. Ha nem rakom el a szendvicsemet, pillanatokon belül elemeli. A humorista tapasztalatai szerint nem a szigor a legfontosabb ahhoz, hogy ember és állat jól kijöjjön egymással.

– Nincsen olyan emberi tulajdonság, amelyet ne fedezhetnénk fel az állatokban is – állítja Dolák-Saly Róbert. – Túlságosan pökhendiek vagyunk, amikor felsőbbrendű lényként piedesztálra állítjuk magunkat. Az állatok végtelenül tiszteletreméltó, érző teremtmények. Valójában nincs különösebb titka annak, miképpen bánjunk velük. Egyszerűen csak szeretni kell őket.

Rados Virág