Hídlap: Best Uff interjú Dolák-Saly Róberttel

2005. 08. 13.

Bár messze álljon tőlünk a jóslás, majdnem biztos; a vasárnapi várszínházi előadás kezdése előtt tíz perccel megint nem lesz ülőhely. Jöhet hozzánk a Győri Balett, Ákos-koncert, multimédiás musicalshow, mégis rendre a L’art pour l’art Társulat kapja a legnagyobb ovációt. Az a csapat látogat el hozzánk, akiket lassan nem csak vendégként, hanem családtagként köszönthetünk Esztergomban. Ahogy ők mondják magukról: „a L’art pour l’art Társulat nem egyszerűen humort író és előadó művészek alkotócsoportja, a L’art pour l’art: világnézet.” Aki nem érti, annak tessék gondolkozni. Raajta!

1986. – az alakulás éve – óta testvérek között is tizenkilenc év telt el. Lehetséges egyáltalán egy – maholnap két évtizedes – életműből „best of-előadást” létrehozni?

Lehetséges, de nem egyszerű. Mondanom sem kell, számtalan jelenet, vers, dal, miegyéb kimaradt, vagy bekerülhetett volna a vasárnap látható Best uff L’art pour l’art előadásba. A közelmúltban épp arról beszélgettünk Szászi Mónival, hogy minimum négy hasonló estét csinálhatnánk, hiszen annyi anyagunk van még. Félreértés ne essék, nem fogunk, mert még sok új ötlet van a tarsolyunkban. Új lemez, új műsor, új könyv várható a jövőben.

Apropó, könyv. 2002-ben Madáretető címmel jelent meg könyved, majd két évvel később a Boborján látott napvilágot. Milyen volt a fogadtatásuk?

Nem is álmodtam ilyen visszhangról! Én azt reméltem, hogy a L’art pour l’art rajongótábora beszerzi majd, de sok-sok helyen, pl. általam igen tisztelt művészek polcain is megláttam, s ez őszintén meglepett, és jól esett. A Madáretetőből huszonkilencezer példány fogyott, a Boborjánból pedig eddig több, mint tízezer. Sokan egy második Madáretetőt vártak tőlem, ám nem állt szándékomban magam ismételni, annak nem láttam értelmét. A Boborján egészen más volt, mint a Madáretető. A következő könyv mindkettőtől különbözni fog majd. Abszurd novellák, rajzok, képregények lesznek majd benne, kicsit testesebb írások.

Változott a világ, és változott-e vele együtt a L’art pour l’art is? Kérdezhetném úgy is: hogy érzi magát az együttes ebben a média és az ipari sztárcsinálás világában?

A Társulat nem kíván különböző divathullámok hátára kapaszkodni, soha nem is tette. Mi mindig azt az általunk meghonosított stílust, saját hangvételt alkalmaztuk, ami alapján megkedvelt bennünket a közönség. Ezt a jó hagyományt szeretnénk követni a jövőben is. Úgy érzem, hogy ez az a sajátosságunk, ami miatt még ma is telt házakat vonzanak előadásaink. A rajongók hűségesek hozzánk, pedig évek óta nem látnak a képernyőn.

Kérdés persze: a L’art pour l’art Társulatát veszélyezteti-e bármi?

A L’art pour l’art underground „vállalkozásként” indult, mikor a Pinceszínházban vagy a – Közgazdasági Egyetem klubjában fellépéseket kezdtünk szervezni, ahova özönlöttek a fiatalok. 1991-ben kezdődtek a televíziós fellépések, ’96-ban személyi változások történtek, de a csapat dolgozott tovább. Szászi Móni és Pethő Zsolt megjelenése új színeket hozott az együttes életébe. Azóta változott a média stílusa. Mások lettek az elvárások, de mi nem vállaltunk el „mindent”. Úgy tűnik, lassan ugyanoda érkezünk, ahonnan elindultunk: az underground működés területére. Bár komolyabb fórumokon jelenünk meg. Az ország legrangosabb színházai fogadnak be bennünket. A közönség szeretete eddig is a legfontosabb tényező volt, most azonban még közelebb kerültünk hozzájuk, mint eddig bármikor.

Ha jönne egy lehetőség, újra visszatérnétek a tévébe?...

Szívesen forgatjuk le fiókban heverő forgatókönyveinket, ha igény mutatkozik rá valamelyik tévéből, de nem mindenáron. A közönség évek óta kérdezi, miért nincs a Társulat képernyőn? Előfordult, hogy a képviseletünkben kapcsolatba léptek televízióval, de a társulat már nem megy tárgyalni. Alkotni szeretnénk, nem egyezkedni. Annak ellenére, hogy nem vagyunk képernyőn, köszönjük, jól vagyunk. A közönség szeret minket. Mi kell ennél több?

Szalay Álmos