Comment.com: A felnőttek megfertőzik a mai gyerekeket az abszurd humorral

2015. 08. 20.

Az eredeti cikk megtekintése

A lassan 30 éves L’art pour l’art Társulat augusztus 20-án a Comedy Centralon tér vissza a tévéképernyőkre A postás, aki megeszi a leveleket című, vadonatúj előadással, amiben természetesen Besenyő Pista bácsi, Pandacsöki Boborján és Frigid Mirtill fogja szórni a legabszurdabb humort. A társulat tagjai egyébként kiszámolták, hogy ha az előadásaikon átlagosan 20 másodpercenként nevetnek a nézők, akkor az új, 90 perces tévéműsorukon 270-szer fognak röhögni. A L’art pour l’art Társulat egyik alapítójával és oszlopos tagjával, Dolák-Saly Róberttel egy kávéházban interjúztunk.

Mindig is érdekelt, hogyan készülnek a L'art pour l'art-jelenetek. Felkel az ember 7-kor, megreggelizik, aztán délig megír tíz boborjános viccet, megebédel, és folytatja az írást 5-ig?

Azért nem ilyen egyszerű, ez a fajta munkakör kicsit jobban behálózza az életünket. Egy banktisztviselő reggel bemegy, dolgozik, aztán hazamegy. Én inkább úgy működök, hogy ha bárhol eszembe jut valami ötlet, vagy egy fél dalszöveg, azt leírom. Akár egy beszélgetés közben is. Mindig van nálam egy kis füzet, amibe feljegyzem az aktuális ötleteket. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a technikával nem tartok lépést, a telefonomon is vannak hangfelvételek. Oda inkább vezetés közben rögzítek. Persze azt se kell gondolni, hogy ez az év minden szakaszában így működik. Csak ha valamilyen munkára készülök. Színházi est-írás, vagy bármi más.

A társulat többi tagjának is ez a módszere?

Hogy Laár Andris és Pethő Zsolti hogyan csinálják, azt nem tudom, de Szászi Mónit már láttam füzetbe irkálni. Ilyenkor illedelmesen békén hagyom, és nem piszkálom, nehogy elvesszen az értékes gondolat.

Fontos, hogy ki egy-egy poén eredeti gazdája?

Talán igen, talán nem. Az idő mindent összemos szép lassan, de például amikor a társulat weboldalát összeállítottam, akkor külön figyelmet fordítottam arra, hogy a szerzők fel legyenek tüntetve a művek mellett. Én személy szerint úgy gondolom, hogy ha valaki valami jót csinál, akkor illik megnevezni, hogy az a jó tőle származik. Érdekes, hogy egy olyan jelentőségű zenekar, mint a Beatles, ezt másképpen csinálta. A dalok szerzőjeként nagyrészt Lennon- McCartneyt jelölték meg, függetlenül attól, hogy melyikük mit írt, vagy dolgozott-e az adott művön egyáltalán. Lehet, hogy nekik van igazuk, hiszen amikor majd az Androméda-galaxis a Tejútnak ütközik, senkit se fog érdekelni, hogy például a Boborján, a jeti című jelenet kitől származik. És akkor még nem is említettem a Nap vörös óriássá alakulását, ami a Föld beszippantásával jár majd.

Nem fárasztó, hogy mindig, minden pillanatban frappánsnak és viccesnek kell lenni évtizedek óta?

Ha egyszer ezt a műfajt választottuk, akkor elég szomorú lenne, ha fárasztana. Ráadásul nem hiszem, hogy mindig frappánsnak kéne lennem. Elég, ha a színpadon igyekszem az lenni. Ugyanakkor azért kellemetlen lenne, ha egy artista utálna mászkálni a kötélen. Mi azért vagyunk nagyon szerencsések, mert a műfajon belül is nagyon sokféle dolgot csinálhatunk, és egy másodpercig sem érzem unalmasnak vagy kényszeredettnek a tevékenységemet. Öröm az egyik figurámból áthangolódni a másikba, aztán neki állni, írni egy dalt, és a szólamokon meg a hangszerelésen gondolkodni, utána pedig teleírni egy könyvet versekkel. A társulattal nagyon beletrafáltunk valamibe, ami minket, előadókat legalább annyira képes szórakoztatni, mint a nézőket.

Volt olyan, hogy egy rokon vagy ismerős Boborján vagy Anti bácsi hangján kért öntől üzenetet a hangpostájához?

Volt, persze. És vadidegenek is kértek erre. Emlékszem, egyszer annyira röhögtünk, a „megrendelővel”, hogy nem voltam képes egy normális mondatot felmondani. Így az lett a végeredmény, hogy hallallalla.

De mitől ilyen népszerűek ezek a karakterek? A saját rokonainkra ismerünk bennük? Egyáltalán: Boborján és Anti bácsi létező személyekből születtek meg?

Azt nem mondanám, hogy valós személyekből építkezek, sokkal több a kitaláció a figurákban. Inkább egyes embertípusok jelennek meg a saját szűrőmön keresztül. Van persze egy olyan figurám, akiben egy kicsit benne van egy valós személy is, de csak kicsit. Fontosabb az a része, amit a fantázia hozott létre. Ugyanakkor Boborjánt például a különböző állatok, főleg a kutyák viselkedése ihletett. Az oktondiságuk, az egoizmusuk, a kis hazugságaik, baromságaik inspiráltak a karakter létrehozásában. Talán attól népszerűek ezek a figurák, hogy amikor beléjük bújok, teljesen átlényegülök, és még a kisujjam is úgy mozog, ahogy ők mozgatnák. Teljes az átváltozás.

Milyen korosztály kedveli ma a L'art pour l'art-humort?

Úgy tűnik, mindenki. Nálunk nincs meg a közönségnek az az elöregedési folyamata, amit a zenekaroknál meg lehet figyelni, és ami nagyon szomorú jelenség. Ha egy művész, művészcsoport a fiatal rajongói bázisát elveszíti, akkor vége, onnan nincs tovább, mert az már csak önismétlés. Nagyon nagy mázlink van, mert hozzánk eszméletlen mennyiségben jönnek fiatalok. A felnőttek szerencsére „megfertőzik” a gyerekeket az abszurd humorral.

A Facebook például segít a fiatalok elérésében?

Igen, az is. Érdekes, hogy az elején alig akartam regisztrálni, aztán a feleségem rábeszélt, de másfél-két évig hozzá sem nyúltam az oldalhoz. Aztán egyszer megtört a jég, és kedvem kerekedett valamit posztolni. Akkor a visszajelzésekből hirtelen ráéreztem arra, hogy hoppá, a színpad, a televízió, a könyv mellett a Facebook is egy új, interaktív játéktér lehet. Jó érzés ezekkel a vizuális ötletekkel szórakoztatni az embereket. Szerintem pár napon belül elérem a 100.000 like-ot annak ellenére, hogy nem vagyok se tévé-showman, se egyéb módon nem ömlök a képernyőből. Tévébe már csak akkor megyek, ha informálni akarom a közönséget valamilyen műsorunkról. De főzni, meg táncolni már nem szeretnék, mert ez a része kicsit sem érdekel. Rengeteg értelmes, és hihetetlenül szellemes ember jött össze a Facebook-oldalamon, ahol általában nincs se politizálás, se beszólás, se piszkálódás. Ez a fórum egy jó, színvonalas klubbá nőtte ki magát, és büszke lehetek a tagjaira, akik szívesen játszanak velem szavakkal és képekkel. Megnyugtató, hogy ma ilyen is létezhet.

A sztárság mennyire elviselhető?

Nem tudom, egy sztárt kéne megkérdezni erről. De van olyan ember, aki nem szereti, ha szeretik?

A társulat kap ajándékot a közönségtől? Például új jelenetek formájában?

Rengeteg Besenyő családos jelenetet kapunk a rajongóktól, sőt, videókat is, és ez jó dolog. persze nem használjuk fel őket, de nem is az a lényeg. A fontos az, hogy az előadáson kívül is foglalkoztatja az embereket, amit csinálunk. Ez olyan, mintha egy nagy társasjátékot adtunk volna a közönségünk kezébe, és ők tovább játszanának a figuráinkkal, jeleneteinkkel. Nemrég például rendeztek egy képnarráló fesztivált, valahol a Balaton környékén, és az volt a legviccesebb, hogy elfelejtettek legalább szólni nekem, hogy hé, ez lesz, nincs kedved megnézni?

Az sem zavaró, ha a Flekken Decker és a többi vicc önálló életre kel, és lenyúlják őket, akár pénzkeresés céljával?

A '90-es években a Társulat nem csak a humor terén nyitott meg új kapukat, hanem bátran mondhatom, hogy nagyon nagy hatással volt a reklámiparra, és számos más kulturális területen érződött a hatása. Mindenki ontotta az olyan típusú ötleteket, amilyeneket a műsorainkban láttak, hallottak. Sok társulati szöveg, vagy jelenetötlet került be más műsorokba, amiket tévékben is láthattunk. A könyveim részletei, stílusa újságokban, vagy kollégák könyveiben elég szép számmal köszöntek vissza, és még annyi erőfeszítést se tettek, hogy kissé átdolgozzák az eltulajdonított részeket. Volt idő, amikor bosszantottak ezek a dolgok, de ma már csak a szép részét látom. A sokféle dolog, amit csináltunk beindította az emberek agyát, és ez valahol jó.

Az milyen érzés, hogy sok Besenyő családos szóvicc, mint a Mindenki a saját cseresznyéjének a pogácsa, ma már a köznyelvben is meghonosodott?

Mindenesetre érdekes. Például amikor Anti bácsi kb. 20 éve, azt mondta, hogy hónaljkutya, meg voltam győződve róla, hogy ennek semmi értelme sincsen. Szeretem azt, amikor egy vicces szónál nem lehet semmire sem asszociálni. Az emberek viszont megoldották a dolgot: tartalommal töltötték meg a kifejezést. Ma már sokszor használják a hónaljszőrzet megnevezésére, ami akkor eszembe sem jutott.

Az tényleg igaz, hogy a Madáretető című könyv 2002-ben 40 ezer példányban fogyott el?

Kilenc kiadást élt meg, ami nagyon szép eredmény ahhoz képest, hogy a bulváros dolgok fogynak el hasonló példányszámban, ez pedig nem az volt. A Boborján is jól fogyott, ha jól emlékszem, 11 ezer példány ment el belőle. A Madáretető folytatása, az Agyatlantisz is nagyon szépen számokkal büszkélkedhet. Az elkövetkező években minden régebbi könyvem kiadásra kerül majd, bővített kiadásra.

Lesz újabb is?

Igen, éppen a napokban készül el, és szeptemberben kerül a boltokba a Libri Kiadó gondozásában, a címe: Én vagyok a kedvenc állatom. Kutyákról és macskákról szól. Állattartós történetekkel nem akartam senkit se traktálni, abból van elég. Így az a felmentő ötletem támadt, hogy egy teljesen más jellegű kiadványt produkálok, mint amit várnak tőlem. Így jött a verseskötet ötlete. De nem komoly, nem kell megijedni. Sőt, kifejezetten komolytalan. A könyvben a verseken kívül kottákat is talál az olvasó. A netről letölthető dalaim kottáit, amik kutyákról és cicákról szólnak. A kötetet Igor Ilazin illusztrálta tündéri rajzokkal.

Jövőre lesz 30 éves a L'art pour l'art Társulat. Lesz valami nagy buli, vagy visszatekintő est?

Valami biztosan lesz, de jelenleg még szervezés alatt áll. A 20. és a 25. évfordulós előadás a MÜPÁ-ban volt, és utána mindig sajnáltuk, hogy ennyi energiát nyomtunk bele egy olyan darabba, amit csak egyszer mutattunk be. Úgyhogy most több helyre is elvinnénk az előadást. Sokan noszogattak bennünket, hogy az Arénában ünnepeljünk, de az nem lenne ideális. A koncert része rendben is lenne, de a jeleneteink finomsága elveszne egy ekkora térben. És mivel a társulatunk nem csak zenekar, hanem színházi társulat is, az ötletet nem tartjuk igazán stílus-kompatibilisnek.

Ennyi kreatív munka után mivel tud kikapcsolódni?

Olvasok, filmeket nézek, műkedvelő szinten érdekel a tudomány is, mivel biológia szakos tanár vagyok. De ennél is jobb kikapcsolódás számomra talán az, hogy a macskámat próbálom hollandul tanítani. Én anyanyelvi szinten tudok hollandul. De mivel anyám egy szót se tud, így nem lesz nehéz átadni a tudást, amivel rendelkezem ezen a terén.

Szűcs Gyula