Egy művész számára – ha tagadja, ha igen – bizony fontos a közönség erőt adó szeretete. Ezzel én is így voltam mindig, de ezt az érzést soha nem az illuminált „király vagy!”-beüvöltések és csápolások ünnepelt alanyaként kívántam megélni, bár volt ebben is részem bőven. A rám zúdított fanatikus rajongással sem tudtam mit kezdeni. Egyszer egy lány kezembe nyomott egy fotót, amin a nevem a házuk kertjének pázsitjába volt bele-fűnyírva, ami nem kis teljesítmény, hiszen nem Ló Pálnak hívnak. Egy kedves kézszorítást, egy mosolygós pillantást vagy néhány értelmes mondatot mindig többre értékeltem.

tovább >>