DSR Roy Harperről

2010. 02. 19.

Egy ismeretlen „testvér” a vasfüggönyön túl, avagy Roy Harper felfedezése

AZ ELŐZMÉNYEK

Egy művész számára – ha tagadja, ha igen – bizony fontos a közönség erőt adó szeretete. Ezzel én is így voltam mindig, de ezt az érzést soha nem az illuminált „király vagy!”-beüvöltések és csápolások ünnepelt alanyaként kívántam megélni, bár volt ebben is részem bőven. A rám zúdított fanatikus rajongással sem tudtam mit kezdeni. Egyszer egy lány kezembe nyomott egy fotót, amin a nevem a házuk kertjének pázsitjába volt bele-fűnyírva, ami nem kis teljesítmény, hiszen nem Ló Pálnak hívnak. Egy kedves kézszorítást, egy mosolygós pillantást vagy néhány értelmes mondatot mindig többre értékeltem.

Persze voltam én is a másik oldalon. Szerettem én is zenekarokat, külföldieket és hazaiakat egyaránt, de volt valaki, akitől – hát valljuk be – el voltam ájulva. Később megfejtettem a titkot, hogy miért. Ez valami olyasmi volt, mint amikor valaki értesül róla, hogy valahol, a világ másik csücskében él az ikertestvérére, akiről addig még azt sem tudta, hogy létezik. „Rajongásom” tehát inkább egy rokonlélek, egy „testvér” felfedezése volt, mintsem egy bálvány előtti hajlongás. A nagy kedvencek persze általában elérhetetlen távolságban vannak időben vagy térben. Az internet nélküli korban, a vasfüggönyön innen pedig annyira messzinek tűnt ez a távolság, mintha a Holdon élt volna a rajongott személy. Kiszámoltam, hogy ha az ember 30 éven keresztül napi 7 órát gyalogolna 5 km-es sebességgel, akkor pont elérné a Holdat. Az én mesém erről a 30 évről szól.

12 éves koromban (1967. február 12-én) elveszítettem édesapámat, aki rám hagyott egy gitárt. Egy évvel később anyám beíratott egy gitártanfolyamra megkérdezésem nélkül (később megbánta). Az első órák után ott is hagytam a kurzust (amit azóta is bánok), mert rájöttem, hogy engem a zenéből a dallamkitalálás érdekel igazán. Néhány akkord ismeretében el is készültek az első „szerzemények”. A legnagyobb hatással a Beatles és az Illés zenekar volt rám a hatvanas években. Aztán jöttek a későbbi kedvencek, a Led Zeppelin, a Pink Floyd, stb. Érdekes módon a zenék, amiket kitaláltam, nem hasonlítottak egyikre sem.

Gondban is voltam, mert az volt az érzésem, hogy én olyan „semmilyen stílusú” zenéket írok. (A gimnáziumi években körülbelül 50 db dallamos micsodát készítettem szöveggel, melyekből előszeretettel énekelt az osztályom néhányat.) Aztán 19 évesen meghallottam egy gitáros-énekest, és abban a pillanatban „helyre” került bennem az a bizonyos stílusdilemma, hiszen ilyesféle zenéket próbáltam komponálni, csak hát olyan tini-módra, és itt, Magyarországon, megfelelő eszközök nélkül… Az élmény telibe talált, mintha sorszerűen nekem szánták volna. Ilyen erőteljes művészi rámhatást addig még nem éltem meg…

A MESE

A történet 1974-ben kezdődött. A vasfüggönyön innen, a józan észen túl, élt egyszer egy srác, aki gyanútlanul beült a lerobbant Lenin körúti Bányász moziba, és megnéztem egy angol játékfilmet. A címe Valerie volt, az angol eredetié: Made. A vásznon, egy játszótér hintájának láncai csapkodták a fém tartóoszlopokat, és megszólalt a zene.

Egy ismeretlen pasas énekelt, ismeretlen stílusban, aztán elindult a cselekmény, ami ürügyül szolgált ahhoz, hogy a zenész úr újra meg újra megnyilvánulhasson. A nézők csevegtek, röhögcséltek, zörgették a cukros zacskókat, én pedig a vászonra meredve ámuldoztam. Ki írta ezeket a számokat? Az előadó? Vagy csupán filmzenék ezek? Esetleg egy létező zenész létező lemezéről szólnak? Aztán megnéztem a filmet még nyolcszor körülbelül. Az úr gitárral kísérte magát, én pedig magamat haza a szomorú gondolattal, hogy bezzeg itt, Magyarországon ilyet nem lehet hallani. A dalok szövegei is sajátosan szép költemények voltak, na és az a lebegő gitárhangzás! Kíváncsiságom pedig egyre nőtt, hiszen nem tudtam róla semmit, csak a nevét a szereplőlistáról: Roy Harper. Bárkit kérdeztem, senki sem hallott róla. Internet még nem volt, és pénzem se. Egy magamfajta fiatal srácnak a kommunista érában annyi lehetősége volt egy ilyen információt megszerezni, mint egy kútba esett újszülött egérnek az anyját felkutatni.

Aztán az egyik barátom két év múlva meglátogatott, és kezembe nyomott egy bakelit lemezt, átlyukasztott borítóval. A leértékelt áru címe HQ volt. A szerző-előadó: Roy Harper. Nem hittem a szememnek. Ez a zene ugyan sokkal keményebbnek hatott, mint az az elúszós filmzene, amire emlékeztem, de végre kiderült: a pasas zenész, és ő jegyzi a számokat is! A filmzene és a lemez hangulati különbsége viszont elbizonytalanított. Arra gondoltam, hogy favorizált zenészem „civilben” egész más zenét képvisel, és csak a film kedvéért írt olyasmit, ami engem ledöntött. Vajon a film zenéje megjelent lemezen is?

Irány az illegális lemezpiac! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! A Múzeum körúton volt egy hosszú hajú srác, aki mutatott legalább 4-5 Harper-lemezt. Amiből kettő volt neki, abból vásárolhattam. Egy lemez egy havi fizetésembe került. Aztán innen-onnan, lassan megérkeztek az első infók a „titokzatos személyről”. Az Omega együttes (amelynek 1976-ban előzenekara lettem) tagjai is hallottak az angol gitárosról. Elmúlt pár év. 1981-ben az akkori NDK-ban léptem fel szólóban, ahol egy nyugatnémet rocklexikonból fotózták ki nekem (fénymásoló nem lévén) a Harper-életrajzot.

Lefordíttattam a meglévő lemezek szövegeit, de a szürreális költői képek nem igazán engedték magukat megfejteni. Csak hangulatok értek el hozzám. Elképesztő volt viszont, hogy néhány dal címe, vagy egy-egy sora szinte teljesen megegyezett az akkor már évek óta írt dalaim néhány részletével. Persze különösebben nem lepődtem meg, hiszen nem véletlenül „gerjedtem” rá. Elhatároztam, addig nem nyugszom, amíg meg nem szerezem az összes lemezét. A borítón olvasható lemezkiadótól megrendeltem a hiányzókat, de választ se kaptam. Barátaim, akik Londonban jártak, hoztak néhány újabb korongot, egy Harper-újságot, a HORS D’OEUVRES magazint, és pár fotót, plakátot.

Aztán 1986-ban, a Magyar Rádióban Göczey Zsuzsa szerkesztő segedelmével leadtuk a meglévő Harper lemezeket a hozzáfűzött gondolataim előszavával.

A rádióadás után többen is visszajeleztek, hogy ismerik az „öreget”. Majd jött az a bizonyos telefon, amire vártam: „Nekem megvan a Valerie-film zenéje, a Lifemask c. lemez.” Ha jól emlékszem, nem elkértem, hanem inkább elkönyörögtem a kedves hallgatótól. :) Cserébe kapott tőlem egy másik Harper lemezt, amiből nekem kettő volt. És gyűlt az anyag, lassacskán. Még ebben az évben Budapesten koncertezett a Jethro Tull együttes. A sajtótájékoztatón a zenekar frontemberét, Ian Andersont is faggattam Royról egy autogramkérés ürügyén (sokat turnéztak együtt), de sajnos semmit sem tudott kedvencem aktuális hollétéről.

Elérkezettnek láttam az időt, hogy írjak egy „világmegváltó cikket” a Magyar Ifjúságba az angol úrról, ami persze nem lendítette fel a Roy Harper-kultuszt kis hazánkban.

A hetvenes, nyolcvanas években Harper lemezein olyan zenészek közreműködtek, mint Paul McCartney, Linda McCartney, Kate Bush, közös lemezt adott ki Dave Gilmourral, és Jimmy Page-dzsel, akivel turnézott is. A Led Zeppelin együttes III. lemezének záró szerzeménye a „Hats off to Roy Harper” c. dal (Le a kalappal Roy Harper előtt) volt. A Pink Floyd együttes pedig Wish You Where Here című lemezén, a Have a cigar című dalát adta oda Harpernek eléneklésre. Ez a gesztus a Pink Floyd történetében egyetlen kivétel volt.

Aztán az első kontaktus:

Valaki jelezte, hogy Budapestre jön Peter Jenner, a Pink Floyd régi menedzsere, aki Harper néhány lemezének is producere volt. A Ráday utcában, egy klubban tartott előadást a Floydról. Egy levelet és egy kazettát adtam neki, és kértem, hogy továbbítsa Roynak. (hadd szenvedjen az „öreg”: hallgassa csak a magyar Dolák-dalokat) :) Bár a menedzser személyes viszonya már nem volt felhőtlen a régi kollégával, mégis volt olyan kedves, hogy egy későbbi telefonbeszélgetés alkalmával megadta Harper telefonszámát is!

Egy szalagos magnóba dugott mikrofont tartottunk a telefonhoz, és egy angolul tudó haverommal tárcsáztunk. Egy hölgy vette fel és azt mondta: „mindjárt hívom”. Várakoztunk. Ezt a 44 másodpercet meg sem próbálom leírni. Aztán megjött a hang: – Hello! – Hello, is it Mr. Harper? – Yes…

Később egy telefoninterjút is készítettünk vele a rádió számára. Aztán írt egy levelet nekem, amiben kifejtette, hogy a dalaim tetszenek neki, és megkérdezte, hogy küldjön-e gitárhúrt. :)

Jól ismerte az itteni viszonyokat: még diákkorában, 1956-ban felírta a táblára, hogy „Hungary forever”. Tudta, hogy ki volt Nagy Imre. Ezután valahogy megszakadt a kapcsolat, és egy 15 éves szünet következett, pedig még tartoztam magamnak egy Harper-koncert-látogatással.

1991-ben a Rádiókabaréval Londonba utaztam. Ottlétünk utolsó előtti napján valaki elém tett egy újságot, amiben éppen egy Roy-koncertet hirdettek. Azon az estén, melynek délelőttjén visszaindultunk, az egyik színházban játszott az „öreg”, ami miatt hazafelé megettem az ülésem karfáját és a bőröndömet. Aztán a kilencvenes években lassan én is öreg lettem, és néha eszembe jutott, kár, hogy kihagytam azt a bizonyos koncertet... Sokan tudják rólam, hogy nem vagyok kimondottan ezotéria rajongó (és akkor még enyhén fejeztem ki magamat), de történt egy különös dolog a kilencvenes évek közepén. Nevelt lányom öt éves lehetett, amikor a tévét nézve felkiáltott: – Anyu, ott van a Robi! Valamilyen angol csatornán a hírstúdióban interjúvolták meg Royt. Akkori élettársam azonnal felvette videóra az interjú maradék részét. Máig sem értjük, hogy a pici miért kevert össze bennünket, hiszen soha nem látta Royt semmilyen képen, aki a képernyőn csak beszélgetett, gitár sem volt nála… Lehet, hogy a gyerekek érzékenyebbek az ikertestvérek felismerése tekintetében? :)

Jó pár év múlva – ki tudja miért –, egy hideg, barátságtalan délutánon eleresztettem egy mailt Roy irányába. Megkérdeztem tőle, emlékszik-e még arra a – még akkor fiatal – magyar srácra, aki a nyolcvanas években felhívta őt. Egy napon belül itt volt a válasz: persze, hogy emlékszem, mi a helyzet? – Hát, az a helyzet, Roy – válaszoltam neki – hogy 30 éve várok arra, hogy pofázzunk egyet, meg hogy lássak egy bulidat. Kb. három hét múlva, 2004. február 12-én (apám halálának napra pontosan 37. évfordulóján) ott ültem a Soho-ban, a Pillars of Hercules No7 nevű sörözőben. Déli 12 óra volt megbeszélve.

49 éves voltam, de úgy ültem ott, mint az a 19 éves srác a Bányász moziban, földbe gyökerezett lábujjakkal. Eszembe jutottak a ronggyá hallgatott bakelit lemezek, a fantasztikus dalok, megelevenedtek az esős délutánok, a hangulatvesztett esték, amelyeket egy angol zenész tett elviselhetőbbé a vasfüggönyön túlról. Na, ez a pasas most ide jön a saját lábával, hogy velem találkozzon. Bámultam ki a pub ablakán és az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy jönni fog. Pontos volt. Az első mondatom így hangzott: – Te Roy, amikor 19 éves koromban meghallottam a zenédet, leszartam a lábamat. Röhögés. Átnyújtottam neki az 1988-as Magyar Ifjúságot, benne a cikkel, a régi rádióműsor-sorozatról szóló újságkivágásokat, és sok hasonló marhaságot. Azon is jót mulatott, amikor eléje tettem egy lapot, amin aláírásával azt kellett igazolnia, hogy én vagyok Magyarországon a leghűségesebb rajongója. Azt írta rá, hogy „amíg oda nem érkezem”.

Talán mondanom sem kell, olyan volt az a közel két órás beszélgetés, mintha évtizedek óta ismernénk egymást.

Utána elkalauzolt egy gitárboltba, ahol régen hangszereket vásárolt, mutatott egy színházat, ahol az első koncertje volt, szóval elütöttük az időt. :) Hónapokkal később, hogy teljes legyen a kollekcióm, elküldte a hiányzó CD-it, és egy csodás könyvalbumot a Roy-életműről. (The Passions Of Great Fortune /Lyric Book/)

2005-ben újra Londonba utaztam. Roy meghívott két koncertjére. Az egyiket kamerával rögzíthettem saját célra, ami ugyebár kijár a messzi földről jött, „leghűségesebb rajongóknak”. :) Jó kis napok voltak…

TANULSÁGOK:

Egy mai srác – aki az interneten néhány klikkeléssel eljuthat bárkihez, a világ bármely részére – bizonyára mosolyog ezeken az erőfeszítéseken, ahogy annak idején mi is, amikor belegondoltunk, hogy Petőfinek mennyi időbe telt vándorszínészként eljutni egyik városból a másikba.

Egyszer a nyolcvanas évek vége felé egy magyar gitáros (aki tudta rólam, hogy régi kedvencem volt Roy) gúnyosan rákérdezett: „Még mindig ott tartasz, annál az angol ürgénél? Mit lehet azon annyit rágódni?” Azt hiszem, nem válaszoltam neki semmit, hiszen sosem szedtem ízekre az érzést, hogy mi fogott meg Harperben. Talán különleges zenei világa? Gitárjátéka? Énekhangja? Elszánt zenei szónoklatai, egyedien effektes hangmontázsai, humora, egyénien megfogalmazott költői képei? Ahogy műveiben a leheletfinom líra és a kemény kritikus hangvétel váltakozik? Esetleg stílusbeli következetessége, hogy sosem hódolt be semmilyen divathullámnak, és ahogyan mindig elutasította a sztárrá válással kecsegtető művészi engedményeket? Bátran vállalt művészi magányossága, szélsőségessége, megszállottsága, kitartása? Vagy az, ahogyan elhatárolta magát mindenféle dogmától, ideológiától, és tömeghittől, és hogy sosem csapta be rajongóit? (1967-től kezdve a mai napig koncertezik és alkot.) Aztán rájöttem! Szerintem megéreztem, hogy egyszer meghív majd a bulijára! :)

Amikor Royjal másodszor találkoztunk, megkérdeztem tőle, mi lett volna, ha a slágerlisták élére felkerül egy-két dala annak idején? – Akkor szaladhatnál a limuzinom után – válaszolta jellegzetes hanghordozásával.

Lehet, hogy nem leszek szimpatikus, Roy, de örülök, hogy nem így történt. :)

(Dolák-Saly Róbert)