Okoskodács

2010. 04. 09.

Egyik vidéki előadásunkra tüntetőleg nem jött el a polgármesterné. Műsorunk valamelyik elemét kifogásolta, amely szerinte ízlésromboló volt.

Egyszer, réges-régen, kisgyerekkoromban kerített hatalmába egy érzés, amit valahogy úgy fogalmaztam meg akkor: „ha nagy leszek, nem szeretnék semmilyen se lenni”. Emlékszem, mennyire sajnáltam a postást, akiről biztos az egész kisváros tudta, hogy ő „a postás”, és már nem tehet semmit, ha megunja postásságát. Szántam a világnézet tanárnőmet, akit magamban „Pipi néninek” szólítottam, és tényleg úgy ment, mint egy tyúk. Amikor hosszú nyakával, oldalra biccentett fejével várta a nebuló válaszát, nyilvánvaló volt csirkeszerűsége, és az is, hogy ő már így marad élete végéig. Igazából nem tudtam, mi ez a viszolygás, és honnan ered valójában, egyszerűen zavart, ha valaki nagyon az volt, ami.

Aztán később rájöttem, hogy én a változtathatatlanságtól féltem mindig. Nem szerettem volna beleragadni semmilyen szerepbe, és főleg végigjátszani azt. A sors persze – látszólag – nem hallgatta meg fohászaimat, és „lemoshatatlan” címkéket ragasztott rám, amelyek aztán édes teherré váltak: sokszor Boborjánként, vagy Anti bá’-ként szólítanak. Végül is milyen szép küldetés egy hatmilliárdos világban egyedül Boborjánnak lenni, amikor oly sokan keresik kétségbeesetten identitásukat. Persze gyerekkoromban sem a postássággal volt bajom, hanem azzal, amit az az ember sugárzott magából. Azt hiszem, számomra talán mindig az átjárhatóság volt a leglényegesebb. Az a képesség, hogy alakításaink között közlekedni tudjunk. Hogy soha ne higgyük el szerepeinket, melyeket kiválasztottunk, vagy amelyekre kiválasztattunk. Hogy ne tévesszük össze magunkat az úttal, amelyen járunk, és ne biggyesszük mosolyra szánkat a mellékúton várakozók felé, amikor a főúton érkezünk a kereszteződéshez, mert legközelebb mi jövünk amarról, vagy egyszerűen átrakják a táblákat, és máris minden fejtetőre áll.

Az a bizonyos polgármesterné valószínűleg ma is mereven kapaszkodik polgármesternéségébe, és álmában széles főútként terül el egy olyan városban, ahol csak alárendelt utak keresztezik őt.

Hogy én se essek a magam állította csapdába, szeretném kijelenteni: ha még sokáig karattyolok itt, olyan leszek, mint a „Pipi, néni”, aki „mindent” tud, és amit mond, az okoskodács.