Népszabadság: Odassá’, apám, ez a Boborján!

2002. 11. 30.

Kis híján elkészült a Dolákfasírt. (De aztán nem készült el.)

A Sorstalanságot ugyan még nem előzte meg, de Dolák-Saly Róbert Madáretető című könyve biztosan tartja helyét a könyvek eladási listáinak élmezőnyében. Kiderült, hogy Anti bácsi – Boborján – Leopold mester szövegei a szerző-előadó különös fintorai, hanglejtései nélkül is viccesek. Amikor Budapestről és a politikáról beszélgettünk, akkor viszont elszontyolodtunk egy kicsit.

Jelen állás szerint a Sorstalanság a bajnok vagy a Madáretető?

Egyelőre a Sorstalanság.

Nobel-díj ide vagy oda, a hatalmas sikert látva azt hittem, hogy Madáretető című műve megelőzte Kertész Imre Sorstalanságát az eladási listákon.

Nem előzte meg, sőt. Bár most nyomják a tizenháromezredik példányt, a Madáretető csak az ötödik helyen áll.

Ez fáj?

Kicsit fáj, mert a hátsó borítójára írt előszavamban világosan elmondtam, hogy kitüntettek már egy Wurlitzer-díjjal, a Dandárkugli és a Csendes tepertők hattyúnásza című könyvem pillanatok alatt a világ valamennyi könyveladási sikerlistájának élére ugrott, és a Pipec című regényemre három Nobel-díjat is kaptam. De hát mit tegyek, ha még ez is kevés az olvasóknak?!...

Az említett utószóban azt is megírta, hogy a könyv címe, a Madáretető akkor jutott eszébe, amikor madarat etetett.

Igen.

Azért ez döbbenetes információ.

Én is érzem, hogy elég különös.

Valamit enyhít a dolgon, hogy már több helyen lehetett olvasni az állatok iránti vonzódásáról, sőt arról is, hogy biológus akart lenni.

Ez volt az egyik út, amely előttem állt. Nagyszerű családban nőttem fel, nagyapám és édesapám is igazi polihisztor volt. Nagyapám amellett, hogy etológiával foglalkozott, és például az egyiptológiához is értett, kiválóan festett, édesapám meg mérnök volt, emellett baromi jól rajzolt, verseket írt, amatőr csillagászként is tevékenykedett, miközben olyan szalmaképeket készített, amilyeneket azóta se láttam. Elárasztottak könyvekkel, történetekkel, bölcsességekkel, és így lehetőségekkel is.

Például a biológia szeretetével.

A biológia szeretetét is alaposan belém oltották. Annyira, hogy a főiskolára biológia–rajz szakon felvételiztem, és a biológia írásbelim olyan jól sikerült, hogy a szóbelin már várt a bizottság, mert kíváncsi volt arra, ki az, aki egyetlen hiba nélkül írta meg a felvételi dolgozatot.

Vagyis lehetett volna tanár vagy kutató. Biológusként mit kutatott volna? Hogy miképpen talál szeget a vastyúk, vagy hogy miért brutális a katicabogár?

Szívesen lettem volna génkutató. Egyébként a természettudományt a mai napig nagyon tisztelem, ott ugyanis nem lehet hablatyolni, mint a színpadon.

Miközben magasztalja a tudományt, úton-útfélen kiforgatja, viccet csinál belőle. Most akkor komolyan veszi, vagy mégsem annyira?

Hát persze, hogy komolyan veszem, amit kigúnyolok, az áltudomány, mert azt gondolom, hogy a világ sokkal értékesebb annál, mint hogy az agyunkat áltudományos hülyeségekkel mérgezzük.

Ön szerint miért mérgezzük az agyunkat áltudományos hülyeségekkel?

Mert az ember türelmetlen. Nem tudja vagy nem akarja kivárni, hogy megszülessen egy-egy kérdésre a tudományos válasz. Én azt mondom, a világ megismerése türelem és alázat dolga. Carl Sagan igen jelentős tudós és csillagász egyébként azt mondta: a fanatizmus a bizonytalanság legnagyobb bizonyítéka. Figyelje csak meg: az álpróféták milyen hihetetlen energiákkal győzködik környezetüket, míg a tudósok csendben teszik a dolgukat. Van egy másik fontos mondás, mely szerint soha ne higgy azoknak az embereknek, akik azt állítják, hogy tudják az igazságot, de feltétlenül hallgasd meg azokat, akik keresik.

Állítólag ön is keresi, lévén gyakorló amatőr csillagász is. Mit szólna, ha az óriási kukkerben azt látná, hogy egy távoli bolygóról visszainteget valaki?

Nem lepődnék meg. Én hiszek abban, hogy rajtunk kívül is akadnak értelmes élőlények a világegyetemben. Még abban is hiszek, hogy közöttünk is akadnak ilyenek. Bár most egy kicsit elbizonytalanodtam...

Ha egy tölcsérfülű, csillagközi polgártárs idetévedne Budapestre, mi mindent mutatna meg neki?

Elvinném ide-oda, hadd lássa, hogy ez fantasztikusan szép város. Felvinném a Gellérthegyre, mászkálnék vele a Duna-parton, a Margitszigeten, de hát azt mindenki tudja, hogy hol vannak itt a legszebb helyek, miként azt is, hogy mostanában rengeteget kell majd tenni azért, hogy ez a lestrapált, leszanált város visszanyerje egykori szépségét és nyugalmát.

Utóbbira különösen nagy szükség volna. Egyszer mesélte valahol, hogy kocsijával véletlenül meghúzta egy nagy, fekete autó oldalát, és az abból kiugró, ahogy ön említette: drabális, gyér hajú bácsi előbb arra gondolt, hogy átrendezi a sminkjét, aztán meglátva, hogy kiből is szeretne pürét passzírozni, fülig szaladt a szája, visszarohant az autójához, kirángatta belőle a barátját, és röhögve mutogatott: odassá’ apám, ez a Boborján!

Ez tényleg így történt, de én ezt nem szeretem. Bosszant, hogy engem láthatóan megkülönböztetnek, viszont amikor például a párom, Szászi Móni megy elintézni valamilyen ügyet, sokszor vörös fejjel, dühösen jön haza, és bosszankodik, hogy mennyire bunkók tudnak lenni az emberek. Azt mondja, nekem fogalmam sincs, mi van a világban.

Vagyis jobb lett volna, ha a sötét üveges autóból előugró „brutális katicabogarak” teszik a dolgukat, és ott helyben elkészítik a Dolákfasírtot?

Ennél egyszerűbb a dolog. Én olyan országban szeretnék szürke eminenciás lenni, ahol az emberek kedvesek és normálisak egymáshoz. Amikor aztán a megoldásról esik szó egy-egy közönségtalálkozón, gyakran megkérdezik tőlem, hogy amúgy melyik oldalon állok. Ilyenkor azonnal rá szoktam vágni, hogy Szent-Györgyi Albert, Karinthy Frigyes és mondjuk Örkény István oldalán, nem pedig ilyen piszlicsáré politikusok mellett, akiknek sokszor annyi józan eszük sincs, mint egy jobb érzésű általános iskolás gyereknek. Valamint nincs bennük semmi elegancia, durván és bunkó módon vitatkoznak. De a Madáretetőben az is jó, hogy ott ezek a politikusok látszólag vicces párbeszédekben ki is mondanak önmagukról olyasmit, amit egyébként nem lehet, de azért mindenki tud: jelesül például, hogy „én egy jellemtelen takony vagyok”.

El vagyok szontyolodva.

Látom, de miért?

Mert azt hittem, ez egy vicces beszélgetés lesz.

Tulajdonképpen elég vicces mindez. Csak úgy kell látni. Éppen erről szól a Madáretető. Meg arról, hogy az emberekből hülye lett csinálva. És ebben hibásak a politikusok meg a televízió is. Mellesleg: a televízió az emberiség egyik legnagyobb lehetősége volt, hogy az életünket jobbá és értelmesebbé tegye, általa megismerjük a világot és önmagunkat. Jelentem: ezt a csatát is elveszítettük.

Azért Dolák-Saly Róbert a maga szelíd módján, az antibácsis és boborjános fintoraival együtt most elég harciasnak tűnik.

Pedig nem vagyok az, csak elmondom a véleményemet. De ennél többet ne várjon tőlem, a nagyapám ugyanis egyszer maga mellé ültetett, és azt mondta: kisfiam, ha valami politikai hepaj van, akkor keress egy egérlyukat, bújjál be oda, mert az utcán zajló politikai mozgások durvák, embertelenek, és ott nem kíváncsi senki az értékeidre vagy a humorodra. Márpedig te sokkal értékesebb vagy annál, hogy egy eltévedt, kósza golyó végezzen veled. A nagypapa akkor még nem is várta el, hogy értsem, amit mond, csak azt kérte, hogy a mondatokat alakilag jegyezzem meg, és higgyem el, hogy azok később számomra is megtelnek majd tartalommal.

Megteltek?

Sajnos meg.

Trencsényi Zoltán