Móra Ferenc Általános Iskola

2001. 09. 01.

Dolák-Saly Róbert
(Boborján a Besenyő családból)

Képesítés nélkül…

Úgy érzem, nem az idő szépítette meg azokat az időket. Tizennyolc éves voltam és tanár. Pontosabban még csak képesítés nélküli tanár-tanonc. Egy harmincnyolc fős gyerekcsapatot bíztak rám, amely – mint később megtudtam – az iskola legkezelhetetlenebb társasága volt. Azért „ajándékozták” nekem a 2.b-t, mert senki sem akarta vállalni őket. A kezdet borúsnak tűnt. Szeptember közepén bementem az igazgatóhoz, és közöltem vele, hogy nem bírom tovább. Ő viszont azt kérte tőlem, hogy ne hagyjam cserben, legalább fél évig vigyem tovább az osztályt. Mit tehettem… Egy tanár ismerősöm kérdezte tőlem, amikor panaszkodtam neki: – És mondd, szeretnek a gyerekek? Ismernek már eléggé, hogy követelni akarsz tőlük?
Ekkor kattant be: lehet, hogy valamit rosszul csinálok?
Ezután néhány hétig – a tanulás rovására – békén hagytam őket, nem ordibáltam rekedtre a torkomat, ha nem álltak sorba, nem ragaszkodtam ahhoz, hogy csendben üljenek, amikor rajtuk volt az öt perc. Sőt, számtan óra helyett focizni mentünk az udvarra. Kb. két hét múlva jött a csoda. Egy halk és meglehetősen erőtlen „álljatok sorba” meghallgatásra talált. Aztán a felismert, friss hatalommal a kezemben igyekeztem csínyján bánni. Észrevétlenül átvettem a vezetést…, vagyis lehetővé vált az órák hatékony lebonyolítása. Így aztán maradtam év végéig. Persze én is megértem a pénzemet. Látva a könnyen jött sikert, kissé lazábban vettem a dolgokat. Például elkéstem néhányszor az első óráról. Ilyenkor megpróbáltam terepszínűen megérkezni, de ez általában nem sikeredett. Egyrészt azért, mert a igazgatói szoba a főbejárattal szemben volt, másrészt azért, mert az én kicsi „gyerekeim” szeretetteljes ovációban törtek ki, amikor megláttak. „Robi bácsi, megjött Robi bácsi” felkiáltással tudtára adták az egész iskolának, mi több, az egész kerületnek, hogy megjött a Robi bácsi. Kaptam is egy figyelmeztetést az igazgató bácsitól, ami aztán hatékony volt. Helikopterem nem lévén – amelynek segítségével talán az iskola tetejéről sikerült volna észrevétlenül besurrannom az osztályomba – kénytelen voltam időben érkezni.
Egyszer meg, amikor helyettesítettek, mert beteg voltam, felhívott az igazgató, hogy gyógyuljak már meg, mert nem bír senki a gyerekeimmel. Az egyik idős tanár nénit „bokán rúgta az Attila”. Engem akarnak. Sok emlékem maradt a 2.b-ről. Talán az a legemlékezetesebb, amikor az évzárón ültünk néma csendben az ünnepség előtt, vagy után, már nem is tudom, és mindenki bőgött. Szerettem volna elmondani nekik, hogy ne vicceljenek, hiszen nem áll meg az idő, majd még találkozunk…, aztán szégyenszemre én is csak ültem szótlanul. Sok-sok évvel később egy benzinkútnál megszólított egy szakállas úr:
– Emlékszel rám, tanár úr?
Valami rémlett.
Úgy harminc éves lehettem – egy uszodában a barátomnak megjegyeztem egy húsz év körüli lányról, hogy milyen jó alakja van, persze nem ezekkel a szavakkal. Nem sokára meglátott az említett hölgy és odaszólt: – Szia, Robi bácsi, hogy vagy?
Hát igen. Robi bácsi jól van, tudomásul vette, hogy az évek mendegélnek, de sose felejti el azokat a kedves kis buksikat, akik annyira ragaszkodtak hozzá, és akikhez ő is annyira ragaszkodott.