Könyvjelző: Az ember tragédia?

2009. 12. 01.

A „Winnetou-vetítések”, a színpadi „vasmacsó”, Naftalin Ernő és sok népszerű figura megalkotójának harmadik könyvét veheti kezébe az olvasó. A hat kiadást megért Madáretető és a Boborján-kötet után ismét a magyar abszurd figyelemreméltó darabjára számítunk, amelynek címe Agyatlantisz avagy az ember tragédia.

Dolák-Saly Róberttel Szepesi Dóra beszélgetett

A bulvársajtó most is szerepel (különböző formákban) a könyvemben, de ezúttal egy több tagállamból álló szigetországba invitálom a Kedves Olvasót, Agyatlantiszba, ahol választ kaphatunk többek között arra is, hogy milyen érzés Amnéziában eltölteni egy kis időt, vagy éppen a Szkizofrén Kettesült Államokban. A kötet sok színes fotót, rajzot, képsorozatot tartalmaz, melyekkel a szépségre vágyó szemeknek is kedvezni akartam.

Dalszövegeket is írsz. Gondolom, a könyvírás másfajta hozzáállást követel. Mennyiben más könyvet írni, mint dalszöveget?

Eléggé más. Bár már egyszer megpróbáltam egy négyszáz oldalas dalszöveget írni és azt megzenésíteni, de kiszámoltam, hogy halálom után nyolc évvel lennék kész vele. Rájöttem, hogy ez velem szemben lenne a legigazságtalanabb dolog, hiszen mindenki hallaná, csak én nem, aki írtam. De, hogy a kérdésre is válaszoljak, elárulom, a két műfaj eléggé eltérő hozzáállást követel a szerzőtől. A dalszöveg nem más, mint ritmusba (és jó esetben rímbe) szedett gondolatok összessége. Ezek között a formai megkötések között szerintem könnyebb alkotni. Persze rá kellett jönnöm arra is, hogy a prózaírásnak is szigorú szabályai vannak, csak kevésbé feltűnőek. Ha valaki ráérez ezekre, mindjárt könnyebb dolga van.

Volt-e az írói alkotómunkádnak valamilyen kiemelkedően nehéz pillanata?

Igen. Amikor a könyv legvégén jártam, kezembe került egy kis füzet, amiben annak idején az Agyatlantiszra vonatkozó ötleteimet, írásaimat gyűjtöttem össze, és amit már el is felejtettem, hogy létezik. Mondanom sem kell, hogy a füzet csurig tele volt…

És mihez kezdtél vele?

Pár dolgot belepréseltem a meglévő anyagba, a többit eltettem, hátha még jó lesz valamire. Rájöttem, hogy én már akkor is Amnéziában jártam.

Az Agyatlantisz elsüllyedt kontinens már ismerős a Madáretetőből. Az új könyv címe nyomán felmerül egy kérdés: tényleg úgy gondolod, hogy az ember tragédia? Miért? Hozzáfűzném, hogy én ebből azt olvasom ki, hogy az ember „kecskedal” (gör. tragédia=kecskedal) – vagyis mekeg, makog – ahelyett, hogy a teremtő szó, a Logosz temploma lenne… Mit gondolsz erről?

Igen, igen, nagyon jó helyen kapisgálsz. A kötetben szereplő, Az ember tragédia című rímdrámában pont egy kecske próbál igazságot tenni. A könyv egy másik fejezetében pedig közre adok egy fontos felfedezést, nevezetesen azt, hogy mit jelent az a kifejezés, hogy mek-mek. Nagy örömömre szolgál, hogy ezredfordulónk nagy kérdései közül legalább ezt sikerült megfejtenem, aminek persze ma még felmérhetetlen, áldásos hatásai lehetnek az emberiség jövőjét illetően.

Kíváncsian kattintottam honlapodon a „Filozófiám” címszóra, és mit látok? „Nem traktálni senkit a filozófiámmal.” Ez dicséretes! Te karakterekben, abszurd jelenetekben, dalokban tálalod a humorodat, de emögött csak van valami filozófia. Mégis micsoda?

Szerencsére eszem ágában sincs elemezni a saját írásaimat. Végtelenül unalmas és értelmetlen vállalkozás lenne. Általában kétkedve figyelem a nagy megmondókat, a küldetéstudattal rendelkezőket, akik a produkcióik mellé általában nagy ideológiákat ragasztanak, vagy használati utasítást az élethez, és lázas tekintettel elmagyarázzák nekünk, hogyan kell élni, mi a jó és mi a rossz.

Úgy tűnik, ez a retorika annál elszántabb, minél elégedetlenebb tudat alatt az illető a saját művészi teljesítményével. A közönség még éljenzi őket, de ők már magukban érzik, hogy baj van, nincs igazi mondanivalójuk, csak a „megváltó” rigolyák, amik mélyén persze hatalomvágy lapul.

„Doláknak valami iiiiiiszonyatosan jó hangja van!” – olvastam egy videód kommentjében. Egyetértek! Zenésznek készültél, az 1976-os Omega turné egyszemélyes elő-zenekara voltál, pár évvel később megnyerted az MTV könnyűzenei műsorának, a Pulzusnak a tehetségkutató versenyét. A lemezkiadók mégis többször elutasítottak, hogy túl intellektuális vagy. Miért nem engedtél nekik egy kicsit?

Erről két történet jut eszembe az Őskor című CD-m megjelenésének idejéből. Az első a magyar viszonyokat reprezentálja, a második egy nyugat-európai hozzáállást. Amikor egy barátom a friss lemezből pár dobozzal el akart hozni a lemezgyár raktárából, hogy a koncerteken értékesítse, a raktáros azt kérdezte, hogy minek visz ebből a sz…-ból? (A történethez hozzátartozik, hogy a raktárost ezért a megjegyzéséért másnap kirúgták a cégtől.)

Ugyanebbe a CD-be hallgatott bele Rick Dobbis, a PolyGram lemezcég európai központjának akkori igazgatója, aki Londonból átjött meglátogatni a budapesti leányvállalatot. Az eléje tett hazai lemezkiadványok húsz másodpercig érdekelték, de az Őskor CD-ről több dalt is meghallgatott, majd a lemezt betette a belső zsebébe, és hozzátette: „Ennek itt a helye. Ezt a pasast nálunk is meg kell ismertetni.” Pechemre, amikor hazautazott, kirúgták. Lehet, hogy azért, mert ki akarta adni a lemezemet? (nevet) Azóta olvastam, hogy Dobbis később a Sony Music igazgatója lett, Mariah Carey-vel dolgozott, stb. Hát ennyit a zenéről itthon.

Önéletrajzod szerint voltál tojástartó, lemezborító, könyvillusztrátor, gépírónő… és 22 éve a L’art pour l’art Társulat kötelékén belül alkotsz. Sikerült megvalósítanod gyerekkori álmaidat?

Én csillagász akartam lenni. Olyan igazi égre bámulós, aki a természet csodáit akarja megismerni és megismertetni. Na, ez nem sikerült, mert meg se próbáltam. Ugyanakkor sikerült (legalábbis eddig) gyereknek maradni sok tekintetben. Játszani kockákkal, kisautóval, ceruzával, hangokkal, szavakkal, gondolatokkal, csillagokkal, szerepekkel és mindennel, ami arra alkalmas. Ilyen értelemben megvalósítottam az álmaimat. Bár néhány álmom jó, hogy nem valósult meg. Egyszer például egy tigris várt a szakadék alján, ami fölött lógtam egy szárítókötélen.

A Wurlitzer-díjas író halhatatlan remekműve, a Koreában kiadott Csendes tepertők hattyúnásza, aztán Pandacsöki Boborján, Anti bácsi, mint karakterek és az ő szövegeik. Hogy találsz ki ilyeneket?

Ülve, néha oldalt fekve. Azt hiszem, volt olyan is, hogy egy szárítókötélen csimpaszkodtam, de az is lehet, hogy ezt csak álmodtam. Arra viszont konkrétan emlékszem, hogy egyszer könyököltem Sümegen. Na, akkor például nagyon jó dolog jutott eszembe. Ugyanakkor, ha Anti bácsi szóba került, ne feledkezzünk meg arról a személyről, aki eddig a legtöbb öreg-szövegemet írta: Szászi Móniról, aki egy zseni.

A legújabb kori magyar abszurd humor kiválósága, a szórakoztatás polihisztora, zenész, dalszerző, író, tanár, parodista, nyelvész – ez mind te vagy. Van még valami, amit esetleg kihagytam? Vagy amire vágysz?

Jaj, ez elég irritálóan hangozhat azok számára, akik zenészek, írók, tanárok, nem beszélve a nyelvészekről. Úgyhogy ezt a kijelentést a kedves bók tartományába csúsztatnám. Az utolsó kérdésre viszont bátran válaszolok. Szeretnék egy lusta, dagadt macska lenni egy igen kedves gazdi házában, aki állandóan etet és vakargatja a hátamat.

Ez eddig nem sikerült, mert senki sem hitte el nekem, hogy én egy dagadt macska vagyok. Pedig nyávogtam is négykézláb, de mindig kiröhögtek. Úgy tűnik, még nem vagyok elég jó színész. Ezért irigylem például Al Pacinót, mert neki biztos elhinnék, hogy macska, ha nagyon akarná.

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy régen tanítottál, és van benned igény, hogy fiataloknak dumálj. Mit tanácsolnál nekik?

Hogy ne öregedjenek meg még nyolcvan évesen sem. Nincs semmi értelme.