Kisalföld: Boborján, a gondolkodó poliphisztor

2004. 10. 01.

Dolák-Saly Róbert nemrégiben szülővárosában, Győrben járt. Pandacsöki Boborján és Naftalin Ernő megtestesítője szívesen állt lapunk rendelkezésére, kitartóan tűrte kérdéseink záporát, s “rossz” híréhez hűen nem hazudtolta meg önmagát.

A könyvpiac fosztogatója

Változatosnak mondható önéletrajza szerint volt már műszaki rajzoló, gépírónő, osztályfőnök, tiszavirág-életű zenész, abszurd humorzsák. Adta magát, hogy írásra vetemedjen?

Így alakult. Olyan töprengő, gondolkodó poliphisztornak tartom magam, s ha elfárad az egyik lábam, akkor ráállok egy másikra. A könyvírás gyakorlatilag tényleg adta magát, mivel régebben egy magazinban évekig szerepeltem – meglepő módon – Madáretető című rovatommal. Miután úton-útfélen érdeklődtek az emberek, hogy hol lehetne ezeket a kis szösszeneteket újraolvasni, gondoltam megkímélem őket a sok könyvtárba járástól. Éppen ezért összegyűjtöttem régi írásaimat, azokat kibővítettem újakkal, majd kopogtattam egy kiadó ajtaján, ahova beengedtek…

Pénzközpontú világunkban nem elhanyagolható kérdés, hogy hogyan fogadta az olvasóközönség bemutatkozó kötetét, magyarán vették az emberek?

Furcsa mód a Madáretetőt már az első nyomás után elkapkodták, majd a második után is, s a sornak még mindig nincs vége, jelenleg a hatodik kiadás kellős közepén járunk. A közönség fogadtatását egyéb statisztikai számmal is alá tudom támasztani, ha számológépem nem csal, akkor körülbelül 29 ezer eladott példánynál tartunk most. Még én sem számítottam rá, hogy ilyen durván sikerül betörnöm a könyvpiacra.

“Kár, hogy ezt a csatát is elveszítettük.”

Boborján című új könyvéről – amellett természetesen, hogy elődjéhez hasonlóan sikerre ítéltetett – mit érdemes tudniuk az olvasóknak?

Ha a tisztelt olvasó véletlenül veszi a bátorságot, hogy megvásárolja a kötetet, akkor jó, ha tisztában van vele, hogy egészen pontosan másfél könyvet kap kézbe. A kötet egyik fele régi és új Boborján jelenetekből áll, a második felét fotók és képregények teszik ki, a harmadik felében pedig Szászi Móni meséi olvashatók.

Legutóbbi nyilatkozataiban feltűnt, hogy rendszerint előszeretettel szapulja a televíziót. Mi a problémája a beszélő dobozzal?

A televíziót egyszerűen sajnálom, mert az emberiség egyik legnagyobb lehetősége volt, hogy általa életünket értelmesebbé tegyük, segítségével megismerjük a világot és önmagunkat. Kár, hogy ezt a csatát is elveszítettük.

Ha már a televíziónál tartunk, figyelemmel kíséri nevettető kollegái produkcióját?

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy éjjel-nappal őket nézem, hébe-hóba persze olyan tehetséges komikusok poénjain, mint a Fábry Sanyi vagy a Gálvölgyi Jancsi én is jókat kacagok.

Best uff L’art pour l’art

S mi a helyzet a L’art pour l’art Társulattal? Mostanában mintha kicsit eltűntek volna.

Ez bizonyára azért tűnik így, mert ha Magyarországon valaki nem parádézik minden este valamelyik kereskedelmi csatornán, akkor egyesek szemében rögtön elnyelte a föld, ergo megszűnt létezni. A L’art pour l’art Társulat véletlenül sem éli meg világ végének, hogy mostanság nincs képernyőn. Többek közt azért sem, mert felettébb nehezen tudunk azonosulni a ma divatos műsorkreációkkal. Lelkesen várjuk viszont a kulturális forradalmat…

Addig is maradnak a világot jelentő deszkák.

Így van, hétről hétre fellépünk, legutoljára például a Pucér nők ruhában című darabot adtuk elő nagy sikerrel, valamint gőzerővel készülünk a Best uff L’art pour l’art című előadásunkra, melyben egyrészt megemlékezünk legendás indián barátunkról, Winnetouról, másrészt igyekszünk az elmúlt tizennyolc év legviccesebb pillanatait feleleveníteni.

A színpadi sikerek ellenére nem érzi úgy, hogy szép lassan szubkultúrává válik az igényes, abszurd humor?

Egyáltalán nem érzem, s valószínűleg olyan zseniális írók, mint Karinthy Frigyes vagy Örkény István sem éreztek hasonlót, mikor legeredetibb novelláikat egy cseppnyi fekete humorral bolondították meg. De megemlíthetjük Chaplin vagy Mr. Bean csetlő-botló, groteszk figuráit is, mint az abszurditás örökérvényű, klasszikus példáit.

Végezetül néhány éve felvetődött, hogy az angol Gyalog-galopp mintájára a L’art pour l’art Társulat is készítene egy magyar történelmi paródiát. Füstbe szállt ez a terv?

Az az igazság, hogy kicsit-nagyon lóvá tettek minket, s hoppon maradtunk ez ügyben. Egy forgatókönyvünknek lába kelt… De aggodalomra semmi ok, fejünkből újfent kipattant egy filmre való, s ezúttal ígérem, arra is vigyázzunk majd, hogy mások meg ne neszeljék titkunkat…

Szeghalmi Balázs