Kaleidoskop.hu: Ekhós szekér: L'art pour l'art

2009. 05. 26.

„a Társulat a tévében is különleges volt és tévén kívül is az”

E társulat nem szorul bemutatásra. Vagy mégis? A Besenyő családdal egy országot igéztek meg, de egy ideje már színházba vagy művelődési házba kell mennünk, hogy láthassuk őket. Abszurd? Az. Fennállásuk alatt sok szekérderéknyi poénjuk durrant, melyek máig visszhangzanak. Az alábbiakban Dolák-Saly Róberttel barangolhatunk egyet, térben és időben.

Éppen 23 éve annak, hogy először lépett színpadra a L’art pour l’art Társulat a Török Pál utcai Pinceszínházban. Hogyan készültek a bemutatkozásra? A helyszínen – a többi művész mellett – volt lehetőségük próbálni?

A Török Pál utcai előadásokra nagyrészt a helyszínen próbáltunk. A műfaj számunkra is újdonság volt, így egymást rendezve készültünk. Amíg valamelyikünk fent volt a színpadon, a többiek a nézőtérről instruálták őt. Emlékszem egy olyan rendezői utasításra, amikor valamelyikünk azt tanácsolta a másiknak, hogy ne mászkáljon már annyit konferálás közben, mert fárasztó szemmel kísérni.

Később főleg a Közgazdaságtudományi Egyetem klubjában szerepeltek. Milyen jelekből/visszajelzésekből lehetett sejteni, hogy ezt a – szűk, ám annál tágabb látókörű – közeget előbb-utóbb ki fogják nőni?

A sikerből. Akkor már vidéken is felléptünk és nem tudtuk nem észrevenni, hogy csurig teltházasak az előadásaink. Ami viszont még ennél is fontosabb, hogy ezek a sikerek nem a szokványos színházi reakciókra emlékeztettek, hanem inkább a rock koncertek hangulatára. Nagyon intenzív visszajelzések voltak. Még el sem kezdődött a buli, már ütemes taps, vagy valamelyik szlogenünk skandálása jelezte, hogy a közönség már jól érzi magát.

A ’90-es évek elejétől kezdve a Besenyő család képében bejáratosak lettek minden háztartásba. A televíziós sikerrel járó népszerűség néha már zavarba ejtő méreteket és formákat is öltött?

Ami engem illet, én nem jöttem zavarba, mert már jóval harminc fölött jártam. A tévében nyilatkozó zenészek sokszor mesélnek a zenekaruk legfelkapottabb időszakairól. Az volt a különös, hogy humoristaként ugyanazt megéltük. Abban az időben ritkán kellett fizetnem, ha beugrottam enni valamilyen étterembe. Persze ezt nem úgy értem, hogy elfutottam volna. Aztán az sem volt szokatlan, hogy az utcán odalépett hozzám egy lány, adott egy puszit és mosolyogva visszament a barátnőihez. A történethez szorosan hozzátartozik, hogy nem a barátnőim voltak.

Állítólag már a korai időkben sem volt két teljesen egyforma előadásuk. A művelődési házak mellett a nagyobb teátrumok is tárt kapukkal várták a csapatukat, és persze a közönséget is. A Társulatra befolyással tudott-e lenni egy-egy intézmény atmoszférája? Van-e olyan ház esetleg, ami már nincs, vagy átalakult és hiányzik?

Először inkább egyetemeken, főiskolákon léptünk fel, majd művelődési házakban. A személyi megújulás óta a turnékon elsősorban a nagyvárosok színházaiban adunk műsorokat. A társulat ismeri a fellépő helyek teljes skáláját. Ami engem illet, már álltam szabadtéri színpadokon sokezres közönség előtt, játszottam underground klubokban dalokra fetrengő tiniknek, adtam műsort a legpuccosabb helyeken elegáns, konzervatív középkorúaknak, és volt előadói estem meghitt, kis előadótermekben. Mind-mind egészen más képességeket kíván az előadótól. Hogy van-e olyan ház, ami hiányzik? Igen. Mondjuk a Karib-térségben, oly módon átalakítva, hogy én legyek a tulajdonos.

Egy abszurdot játszó társulat esetében valószínűleg az a normális, ha minden előadás valahogy „kilóg a sorból”. Van-e esetleg olyan emlékezetes es(e)t, vagy helyszín, amely még az Ön számára is kiemelkedő – akár pozitív, akár negatív értelemben?

Persze, sok van ilyen. A Hófehérke és a svéd törpe című estünk egyik előadásának különlegesre sikeredett a vége. Sose gondoltam volna, hogy egy olyan díszes helyszínen, mint a Pécsi Nemzeti Színház, a nagyérdemű azon mulat majd, hogy mi a földön hanyatt fekve vihogunk. Persze volt előzménye, mégis nagyon bizarr volt, hogy egy ilyen méltóságteljes helyen hosszú perceken át mindenki azon röhög, hogy a másik röhög. Egyszer meg éppen a Vasmacsó című dalomat énekeltem egy művelődési házban, amikor véletlenül eltűntem a színpadról.

A rossz világítási viszonyok miatt rossz helyre léptem, és leestem a nézők elé. A gond csak az volt, hogy ők azt hitték, ez is a műsor része. Régen történt, hogy egy előadás elején az egyik kollégám rám esett és eltört a bordám. Utána két műsort játszottam végig. Az orvos elfehéredett, amikor elmeséltem ugyanezt neki. Közölte, hogy az életemmel játszottam. Mondtam neki, hogy eddig is azt csináltam. Volt pár élményünk…

’94-ben „költöztek” be a Budapesti Bábszínházba. Ez mintha a sors keze lenne – ráadásul két legyet egy csapásra! – hogy pont egy olyan kőszínházba terelte Önöket, amely esetleg gyermekkori álmuk netovábbja is volt?

A társulat (fotó: Kalászi György) D.-S.R.: Nem tudom, hogy a többiek hogy voltak ezzel, de én vidéki gyerek lévén nem jártam a Bábszínházban, így ez az élmény kimaradt az életemből. Viszont amikor bemutattuk a Winnetou című L’art pour l’art-estet, sokan azt hitték, hogy gyerekműsort adunk elő, és reklamáltak, hogy miért olyan későn kezdődik. Lassan aztán rájöttek az emberek, hogy ezek abszurd előadások felnőtt gyerekeknek.

Négyes fogatuk az országot járja, vándorszínházként tartják számon magukat. Rovatunk címe Ekhós szekér; és Laár András korábban már hasonlította a Társulatot ehhez a járműhöz. Önök kerekek szeretnek lenni inkább, avagy utasok?

Én a magam nevében beszélhetek. Ha kerék lennék, akkor nagyon szédülnék, ez viszont eléggé gusztustalan következményekkel járna, amit persze a közönség nem szívesen tapasztalna meg. Úgyhogy maradok inkább utas, bár el kell árulnom, hogy egyre kevésbé szeretem a turnék utazási részét. Ez már korral jár.

Játszó társai meglehetősen erős egyéniségek, ráadásul némileg különböző területekről is érkeztek. Hogyan tudják mind a mai napig megtalálni közösen az arányt, illetve az irányt, hogy merre haladjanak?

Veréssel. Ha valaki le akar térni az útról, megverjük. Van egy társulati korbács, amitől mindegyikünk nagyon fél, és ha bárki el akarja téveszteni az irányt, vagy az arányt, akkor csak elég annyit mondani, hogy „korbács”, és máris helyre áll a rend. Úgyhogy nincs rendetlenkedés.

Szeretik a kihívásokat, jól helyt tudnak állni váratlan helyzetekben is, sőt: akár inspirálóan is hathat egy-egy fura, csakis az élet által teremtett szituáció. Ezért az adrenalin-éhségért is vállalnak ennyi utazást és fellépést, azon túl, hogy a közönség nyomásának is engednek?

Az úgy van, hogy néha felhívjuk egymást, hogy elfogyott az adrenalinunk. Amikor már egymásnak sem tudunk kölcsön adni, mert elfogy, akkor szoktunk útra kelni. Ezért vannak a turnék is. Mi egyszerűen Adrenalin-turnénak hívjuk ezeket az előadássorozatokat. De az is lehet, hogy ez nem így van.

Ez az egész éven át tartó kultúr-turizmus azt is eredményezheti, hogy egybemosódnak városok, színpadok, helyek. Ha visszamennek valahová, felidéződnek az emlékek?

Igen, egybemosódnak a városok. Például emlékszem arra, amikor Mosonmagyaróváron felléptünk a Csiky Gergely Színházban, de előtte, délután megmártóztunk a Tiszában, elsétáltunk az egri várba, ahol megnéztük az Aquincumi múzeumot, majd bekukkantottunk az ezeréves Főapátság épületébe is. Mozgalmas nap volt, ha jól emlékszem…

Milyen az ideális néző, avagy hallgatóság?

Az ideális néző? Az olyan, hogy eljön a lakásunkra megnézni a darabot. Már sokszor eszembe jutott, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha a nézők turnéznának, ők utaznának oda, ahol mi vagyunk. Én kijönnék a kertbe délután, és ott ülne nyolcszáz ember Szegedről, és eljátszanám azokat a részeket, amelyek rám vonatkoznak, majd utána ők továbbmennének a társulat többi tagjához, hogy őket is megnézzék. De valahogy ez az ideális állapot nem akar összejönni, pedig nekik is jó lenne, hiszen sokkal izgalmasabb lenne, ha összekötnék az előadás nyújtotta élményeket jó kis utazásokkal.

Nem kerülhetjük el az „underground” kérdést. Évek óta mellőzik Önöket a televíziók; illetve a Társulat nem vállal el akármit, csak hogy bekerüljön a tömegmédiába. A „művészileg békén hagyás” a színvonal garanciája?

Erről azokat kellene megkérdezni, akik ’L’art pour l’art nélküli tévézést folytatnak. A társulat a tévében is különleges volt és tévén kívül is az. A közönség persze szeretne bennünket látni a képernyőn is. Innentől pedig nincs mit hozzátenni. Legfeljebb csak azt: ne feledjük, hogy Magyarországon vagyunk. Egy biztos, sosem leszünk hajlandóak leadni a „színvonalból”. Persze ez a szó sokszor elhangzik sokak szájából. Kicsit pontosítanék. Igyekszünk kerülni a közhelyes megközelítéseket, igyekszünk eredetiek maradni és törekszünk arra, hogy a közönséges és szellemes közül az utóbbit válasszuk.

Az számomra sosem nem volt humoros, ha például az egyik szereplő felhúzza a nőnek öltözött férfikollégája szoknyáját és vásott gyereket játszva azt fűzi hozzá, hogy „miért van ott az a kefe? Hehehe.” Ez szimplán közönséges. Vannak, akik egész munkásságukat ilyesmikre alapozzák. Na, ezen az áron nem szeretnénk tévében szerepelni.

Azon túl, hogy arcpirító, a nívó egyik elismerési formája is, ha hamisítják… Hogyan viselik, ha a huszonhárom éve csiszolódó gyémántjuk ilyen-olyan utánzataiba futnak bele?

Dolák papa (fotó: Kalászi György) D.-S.R.: Megszoktuk. Ez folyamatosan kísért bennünket. Voltak műsorok kereskedelmi tévékben, amelyekben egy az egyben szemezgettek a Társulat szövegeiből, vagy jeleneteit „átdolgozva” adták elő. Hosszan tudnám sorolni azokat az igen ismert előadókat, akik részt vettek ezekben a próbálkozásokban. Van, akiből azóta műsorvezető lett, van közöttük színész, sportoló, humorista stb. Nem kívánok neveket sorolni.

Egy mozifilm forgatókönyvünk ötletét is lenyúlták és leforgatták. A Madáretető c. könyvem megjelenése előtt volt egy azonos című újságrovatom. Ebből rendszeresen jelentetett meg egy külföldi magyar ifjúsági lap írásokat, rajzokat más neve alatt, és folytathatnám… Ennek ellenére én szívesebben vagyok az, akitől lopnak, mint olyan valaki, aki arra kényszerül, hogy mások ötletéből éljen.

Politika és közélet helyett saját világot teremtenek. Erőt adó menedék ez, vagy inkább a hétköznapok keretei fölé spontán emelkedő kreatív szabadság?

Azt szoktam mondani, hogy mi mindig az egyetemes emberi hülyeségről mesélünk. Nem érdekel bennünket az, hogy a hülyeséget ma éppen hogy hívják. Az érdektelen számomra, hogy most Kiss József vagy Nagy János a hülyeség neve. Holnap már senki sem emlékszik rájuk. Azt azonban gyanítom, hogy a Besenyő családra még akkor is emlékezni fognak, amikor ezeknek a pillanatóriásoknak már nevük sem lesz.

Gratulálok a huszonharmadik szülinaphoz! Önmagukat meglepik-e szellemi díszdobozzal, benne sziporka-ajándékokkal?

Meg. Én például veszek magamnak egy fagyit és még az is lehet, hogy megeszem. Persze ez nagyban függ attól, hogy megnyeri-e a tetszésemet íz szempontjából a magamnak vett fagyi, vagy elszomorodom tőle. Azért bizakodó vagyok. A gratulációt természetesen továbbítom kollégáimnak is: Szászi Móninak, Pethő Zsoltnak és Laár Andrásnak.

Adódik a kérdés, hogy merre mutat a szekér rúdja. Van-e még a tarsolyban olyan elképzelés, amely a közeljövőben meg is valósulhat?

Tarsolyban eddig mindig volt elképzelés és rendre meg is valósultak. Bizonyítja ezt Az anyám tyúk, avagy az ember tragédia című estünk idei bemutatója, amely tizenkettedik a sorban. Bennünket a közönség huszonhárom éve „támogat” a figyelmével, és ezt a figyelmet az előadásaink színvonalával vívtuk ki. Nem látok okot aggodalomra. Sok-sok ötletünk vár még megvalósulásra.

-paksie-