Heti Válasz: Az ötletakrobata

2003. 01. 03.

NE CSAK L’ART POUR L’ART LEGYEN A GONDOLAT

Ismeri ön a többszörös Nobel-díjas írót, akinek első és legújabb könyvéhez olyan neves szerzők, mint Arany János, Csokonai Vitéz Mihály, Schiller, Baudelaire és Edgar Allan Poe írtak előszót? Dolák-Saly Róbertről, a kedvelt, ismerve ismeretlen előadóművészről kevesen tudják, hogy biológia- és rajztanárként kezdte pályáját, a nyolcvanas években rockzenész lett, viszont a csillagászat érdekli legjobban, és alig várja, hogy eljöjjön az első idegen lény...

Hogy ki is vagyok valójában? Gondolkodó, kreatív ember, aki elszórakoztatja saját magát és talán a környezetét is – vallja Dolák-Saly Róbert. – Az sem mellékes, hogy amiket gondolok, azokat különböző formában megjelentessem, érvényre juttassam, és reményeim szerint elgondolkodtassak vele másokat is. Töprengő alkat vagyok, aki úgy tud életben maradni, hogy alkot és ötletei vannak. Szegény John Lennon mondta egyszer, hogy ha nem lesz több ötlete, hát meghal. Az élet fintora, hogy nem ezen múlott a dolog.

Mi vezette arra, hogy könyvet írjon?

Legfőképpen az idő. Most volt időm rá. Már több mint tíz éve kérik tőlem, hogy legyenek olvashatók a különböző írásaim, történeteim. Arra gondoltam, talán az lesz a legjobb, ha könyv formájában zárom le ezt az időszakot.

Másba kezd? Pályát vált? Lezárja a múltat?

Nem feltétlenül, mindössze arról van szó, hogy mindig előre kell tekinteni. Erőt tud adni, ha az ember bizonyos időszakok terméseit összegyűjti és valamilyen formában– legyen az egy könyv vagy lemez – megjelenteti. Lehet rá támaszkodni, ugródeszkaként használni, erőt meríteni belőle. Így könnyebb tenni tovább a dolgunkat, mindig valami újat teremtve.

Hogyan jellemezné az Európa Kiadónál megjelent, Madáretető című könyvét?

A kötet verbális és vizuális ötletgyűjtemény. Olyan komplex valami, ami az írott és rajzolt lehetőségeket, azok határait feszegeti, hiszen vannak olyan fejezetek, amelyek túllépnek természetes vagy bevett jelentésükön, saját hatáskörükön. Ilyen például a képtelen képregény. Önmagában véve is képtelen ötlet, tiszta hülyeség.

Gyakran állítja, hogy "hülyeség", ami elhangzik, ami le van írva. Komolyan így gondolja?

Persze! Csomó figurám szókincse azért kifejező, mert azokat a naiv, ostoba mondataimat mondom ki általuk, amelyek legelőször eszembe jutnak, mert bizonyos szempontból magam is nagyon naiv és infantilis vagyok. A szereplő valamire nem találja a megfelelő szavakat, innen kezdődik a tömény hülyeség, a butaság, amin röhögni lehet. Az az öröm benne, hogy ezt az őszinte derűt meg tudtuk őrizni ebben a ridegségben, amit ez a világ ránk erőltet.

Miként vélekedik saját humoráról?

Azt szokták mondani, hogy magyar abszurd, amit csinálunk, csinálok. Ez igaz is. A lényeg az, amit a legfontosabbnak tartok, hogy gondolatot hordozzon. Minden mondat, zene, rajz, leírt ötlet ne csak l'art pour l'art legyen a szó eredeti értelmében. Szeretném, ha az olvasóközönség nemcsak nevetne, ha kezébe veszi a könyvemet, hanem megragadna benne egy-két olyan probléma, amit aztán tovább lehet gondolni.

Mire jó a humor?

Magánéleti szempontból az életben maradásra, hogy a dolgokat el tudjam viselni, valahogy elfogadni az engem körülvevő világot. Továbbá a humor nagyszerű közvetítő eszköz arra, hogy eljuttassuk azt a fontos mondanivalót, amit a társulat az adott előadásban közölni kíván. Úgy gondolom, sok visszásságra hívjuk fel a figyelmet, sok olyan őrültségre, amit mi magunk, emberek produkálunk, majd pedig hitelt adunk nekik, és beléjük ragadunk.

Ez a gondolat kicsit emlékeztet a nyolcvanas évek szomorú hangú rockzenészére.

Érdekes, hogy most újra zenés előadás-sorozaton dolgozom, persze az nem lesz "szomorú". Ma már egy szélesebb skálán mozgó, teljesebb, érettebb személyiséget mutathatok be. Annak idején zenészként lenyestem magamról a lazább, humoros oldalamat, de nagy örömömre – a L'art pour l'art-os ténykedések révén – sikerült megbirkóznom önmagammal. Ebben a zenei műsorban egy sokkal színesebb kép fog kibontakozni.

Nem fél attól, hogy nem veszik komolyan?

Örök kérdés, hogy mennyire ér célba az, amit az ember mondani akar. Óriási mázli, hogy az a humor, amit mi csinálunk, borzasztóan erős bomba. Szerintem jobbak a mi eredményeink, mint azoké, akik csak komolyan kívánnak üzeneteket közvetíteni, mert – hogy ismét Lennont idézzem – gyakran le kellett önteni mézzel a mondanivalónkat. Úgy képzelem, hogy elkövetkezendő zenés előadásaimon egyik pillanatban egy halálosan komoly dalt nyomok, majd egy másikkal, egy marhasággal felszabadítom. Ily módon sokkal jobban fel lehet törni az emberek agyára helyezett burkokat. Őszinte nevetéssel kívánok segíteni abban, hogy ezeket a fojtogató burkokat ledobjuk, és azt hiszem, jó úton járunk, ha a humort ennek eszközeként fogjuk fel.

A könyv a bulvársajtó külalakjával és eszközeinek felhasználásával készült. Ennek vajon mi az üzenete? Szép lassan feloldódunk a szórakoztatóipar langyos agymosó folyadékában?

Úgy érzem, hogy a magyar társadalom semmivel sem rosszabb, mint bármelyik másik. Érettek vagyunk már arra, hogy magunk irányítsuk az életünket. Kinőttünk abból a korszakból, amikor meg kellett nekünk mondani, hogy mi a jó, és mi kell, hogy tetsszen. Persze nem árt, ha résen vagyunk, mert most válogatás nélkül ömlik ránk minden. A könnyű műfaj szem előtt van, így rajta keresztül, mint lakmuszpapíron, jól érzékelhető a társadalom állapota. Például az, hogy gyengélkedik-e, vagy éppen lázas beteg.

Mire van szüksége a ma emberének? Azt kapja, amire igénye van, amit megérdemel?

Erre határozott nemmel kell válaszolnom. Sokkal színesebb a magyar társadalom annál, mint amilyen színskálát felmutatnak a televíziók vagy a lapok. Azt szoktam mondani, legyen minden, viszont akkor tényleg minden legyen! Az a baj, hogy ez nincs így. Nem azt mondom, hogy mit nem kellene csinálni, hanem azt, hogy mit kellene még. A magam részéről toleráns vagyok azzal, ami gyenge vagy igénytelen, de miért nem toleráns a médium azzal, amiben jelen van az értelem is? Nem szabad lebecsülni az embereket. Már kezd elege lenni mindenkinek ebből a silány kommunikációból, amit a televíziók és sok más médium sugároz. Sajnos meg kell várnunk, hogy pár ember meggazdagodjon, addig viszont még sok szennyet kell az országnak elszenvednie. De bízom abban, hogy mint mindenhol, létrejön valamiféle egyensúly, és lesznek a magyar médiában is Beatlesek és Monthy Pithonok.

Gebauer Szabolcs